Túlszeretni nem lehet egy gyereket, rosszul szeretni viszont igen. Pszichológusunk arról ír, nem a túl sok szeretet nevel szörnyeteget egy gyerekből.
Időről időre feltörnek olyan hangok, amik megfogalmazzák, hogy a mai gyerekeket elkényeztetik, túl sokat foglalkoznak velük, és, hogy a legfurcsább szót idézzük: „túlszeretik” őket. Nemrég ismét felkapta a Facebook a hvg.hu 2008-as cikkét, amelyben egy nyugdíjas amerikai pedagógus írására hivatkoztak, aki valójában nagyon is különböző fogalmakat söpör egy kalap alá túlszeretés címén, összemosva a gyerek igényeire reagáló nevelést azzal, amikor valaki egyáltalán nem szab korlátokat, vagy éppen agyatlanul elkényeztet egy gyereket.
A lényegi mondanivaló, hogy manapság a felnőttek nem nevelői, hanem szolgái a gyerekeknek. A számára problémát jelentő szülői magatartásformák közt felsorol olyan, pszichológusi szemmel (és merem mondani, a legtöbb szülő szemével) egyértelműen építő szokásokat is, mint az esti mese olvasása. Neki mindenfajta törődés a túlszeretés kategóriájába esik.
Túlszeretni nem lehet, rosszul szeretni igen
Túlszeretni persze nem lehet, legfeljebb rosszul szeretni. Mégis, nem véletlen, hogy sokakat megmozgattak ezek a gondolatok, hiszen az ő érzésük is ez: vajon nincsenek túlajnározva a mai gyerekek? Ha valakit sosem kritizálnak keményen, ha minden apró megnyilvánulására dicséretet kap, ha folyton azt jelzik vissza neki a szülők, hogy minden lélegzete, gondolata, kis rajza fontos, az biztosan jól hat a gyerekekre?
Sákovics Diana kollégánk cikke bemutatja, a szülő-gyermek kapcsolat milyen alakulása vezet nárcisztikus karakterhez – hiszen, mikor elkényeztetésről, és az ennek eredményeképp kialakuló torzulásokról beszélünk, az pszichológiai nyelven megfogalmazva a nárcizmus. Ahogy az írásból is kiderül, különböző utak vezethetnek oda, hogy nárcisztikus személyiség váljon valakiből, de közös ezekben, hogy nem kapnak reális visszajelzéseket, és nem tanulják meg, hogy a hibáikat, gyengeségeiket hogyan integrálják énképükbe.
Senkit nem kell megvédeni a hibázástól
Az egészséges önértékelésű ember nem az, aki csupa jót gondol magáról, hanem aki a hibái, tévedései ellenére is képes fenntartani magával a jó viszont. És tulajdonképpen ez a gondolat, amit a szülőknek érdemes lenne szem előtt tartani, ha nem akarnak beképzelt, egocentrikus gyereket nevelni.
Nem az a gyerek lesz magabiztos, akit sosem kritizálunk, akinek csak a pozitív tetteit emeljük ki. Ám a tekintélyelv és túlzottan szigorú nevelés általában a megszégyenítés eszközével él, ami ellentétes reakciót, védekezést vált ki a csemetéből. Senki sem szereti megvetendőnek, „cikinek” érezni magát, a szégyen olyan érzés, ami elől menekülünk. Ha valaki túl sokat kap ebből, akkor egyet tehet: elutasítja, és a külvilágra vetíti.
Sértődéssel és támadással fog reagálni a kritikákra, hiszen igyekszik megóvni magát az értéktelenség érzéstől – ugyanis számára a hibázás az értéktelenséggel egyenlő! Innen egyenes az út afelé, hogy az ember másokat próbáljon leértékelni, és önmagát minél jobb színben feltüntetni.
A legfontosabb, amit a szülőknek és pedagógusoknak meg kellene tanítaniuk a gyerekeknek, hogy hibázni, tévedni márpedig szabad, és attól még nem kell megvetnünk magunkat. Arra kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, mi van a hibázás után. Például, az önmagában nem nevelés, ha azt mondom, „csalódtam benned, eláshatod magad”. A nevelés ott kezdődik, ha arról beszélünk, hogyan lehet jóvátenni egy hibát, vagy hogyan lehet magunkban elrendezni, hogy például most a saját lustaságunk miatt nem sikerült valami jól, de vállaljuk ennek a következményeit, miközben a mélyben az önbecsülésünk nem inog meg, azaz továbbra is jóban tudunk magunkkal lenni.
Igenis, értékelni kell az erőfeszítést!
Sok a vita arról, mennyire dicsérjünk, van, aki úgy véli, túlzás, ami manapság divattá vált, hogy minden megnyilvánulása miatt az egekbe magasztaljuk a gyereket. Epstein, az említett pedagógus például azt kifogásolja, ha a gyereket csupán az erőfeszítésért dicsérjük, még ha nem is ért el eredményt.
Ahogy már többször említettük, kísérletileg igazolták, hogyha a csemetének az erőfeszítését emeljük ki, az arra ösztönzi, hogy még keményebben dolgozzon. Azt tapasztalták, ha úgy beszélnek az agyról, mint egy izomból, amit lehet edzeni, és akkor egyre jobban fog dolgozni, az motiválja a fiatalokat, hogy tegyenek a célért. Nem csoda, hiszen az erőfeszítés múlik rajtunk, ez van a mi kezünkben.
A képességeink adottak, a feladat nehézsége is az, és az, hogy épp valami sikerül-e, ezeken, azaz a hatókörünkön kívül eső tényezőkön is múlik. Érthető, hogy jobban inspirálja az embert, ha az ő kezében lévő tényezőt emelik ki.
Nem a dicséret a baj, hanem a hiteltelen ajnározás
Azonban, talán tényleg érdemes elgondolkodnunk, szüksége van-e a csemetéknek és nagyobbacska gyerekeknek arra, hogy minden tettüket elkerekedett szemekkel, tenyerünket összecsapva ajnározzuk. A gyerek, és különösen a kamasz éhezi a hiteles, őszinte, megalapozott biztatást. Hitelesen viszont csak az a szülő tud dicsérni, aki nem robotként löki mindenre oda, hogy „már megint milyen okosan mondtad, kisfiam”, hanem a valódi, belsőleg is megélt elismerését osztja meg vele.
Ez nem jelenti, hogy fukarkodni kell a dicsérettel, hiszen a tizenéves bizonytalan saját képességeiben, még az is információértékű számára, hogy ő egy talpraesett, értelmes gyerek, aki jól el tudja végezni a feladatait. De akkor ezt mondjuk neki, ne pedig azt, hogy milyen különleges, vagy jobb másoknál, azaz ne a kiválasztottság érzését erősítsük!
A gyereknek valódi figyelemre van szüksége, nem pedig monoton hájpolásra. Nem azt kell hinnie, hogy ő több, különlegesebb másoknál, hanem azt, hogy egyrészt minden megvan benne, amire szüksége lesz ahhoz, hogy jó dolgokat hozzon létre, másrészt az, hogy ezek az eredmények valóban megszületnek-e, az ő erőfeszítésén, munkáján (is) fog múlni. És hogy mindeközben sokszor fog hibázni, ami része a folyamatnak, és attól még mi is elégedettek vagyunk vele, ő is jóban lehet önmagával.
Cziglán Karolina
pszichológus
