A legtöbben a karácsonyra szép és titokzatos élményként emlékeznek vissza gyerekkorukból. Igaz, vannak veszélyek is: a felfokozott várakozás és teljesítménykényszer sok családban a legrosszabbat hozza ki a felnőttekből, így ez a nagy viták ideje is.
Sok oka lehet, hogy bármennyire is szeretjük a gyereket, néha nyűgnek érezzük a vele töltött időt.
Nincs önismereti vonatkozása, ha kiborult, mert a gyerek majdnem leesett a hatodikról. Az viszont megér egy kis töprengést, ha akkor is üvölt, ha nincs dráma.
Az ütközésre általában kamaszkorban kerül sor. De az elengedést akkor kell kezdeni, amikor először akar felmászni a kicsit magasabb mászókára.
A gyerek alapélménye: „Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.” A szülőé pedig: „A gyerek kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat.”
Érvelhetünk racionálisan, érzelmeinkről beszélve, néha még a a tekintélyre építve is. Egy a tilos: azt sugallni, a szeretetünk múlik a szófogadáson.
Nehéz következetesnek lenni a nemet mondásban, hiszen egy-egy helyzet megoldását óhatatlanul befolyásolja a szülő hangulata, aktuális terhelhetősége is - írja pszichológus szakértőnk.
Ijesztő gondolat, hogy semmilyen szülő nem tudja teljesen megóvni a gyereket a szenvedéstől. De kicsit le is veszi a terhet a vállunkról.
Legyen magabiztos a gyerek, különben nem fog érvényesülni, vagy legyen szerény, mert a felfuvalkodottakat senki sem szereti? Van középút!
Érdemes-e egyáltalán azon gondolkodni, elég jó-e az ember szülőként? Erre kétféle, elsőre talán ellentmondásosnak tűnő válasz van.
A szülői szerepbe nem fér bele a megsértődés. Van jó reakció, ha azt vágja a fejünkhöz: nem szeretlek! És persze rosszul is reagálhatuk, hiszen fáj.
Az autogén tréning ezoterikusan hangzik, pedig csak arról szól, hogy laza izmokkal, lassú szívveréssel, nyugodt lélegzetekkel igen nehéz szorongani.
