A szülői szerepbe nem fér bele a megsértődés. Van jó reakció, ha azt vágja a fejünkhöz: nem szeretlek! És persze rosszul is reagálhatuk, hiszen fáj.
Ijesztő gondolat, hogy semmilyen szülő nem tudja teljesen megóvni a gyereket a szenvedéstől. De kicsit le is veszi a terhet a vállunkról.
Sok oka lehet, hogy bármennyire is szeretjük a gyereket, néha nyűgnek érezzük a vele töltött időt.
Érvelhetünk racionálisan, érzelmeinkről beszélve, néha még a a tekintélyre építve is. Egy a tilos: azt sugallni, a szeretetünk múlik a szófogadáson.
A gyerek alapélménye: „Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.” A szülőé pedig: „A gyerek kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat.”
Az ütközésre általában kamaszkorban kerül sor. De az elengedést akkor kell kezdeni, amikor először akar felmászni a kicsit magasabb mászókára.
Legyen magabiztos a gyerek, különben nem fog érvényesülni, vagy legyen szerény, mert a felfuvalkodottakat senki sem szereti? Van középút!
Ideális esetben a másik fél ad visszajelzést arról, hogyan viselkedünk szülőként, és ő értheti meg, ha időnként elgurul a gyógyszerünk.
Sokszor pont az ártatlansága miatt füllent, simogatja magát társaságban, vagy kívánja azt, hogy bárcsak meghalnánk.
A nem szaranyát a szartól az különbözteti meg, hogy szeretetkapcsolatban lehet vele lenni - írja pszichológus szakértőnk.
A jó burok egy fészek, alulról tart, de felül kilátunk belőle, és ha már elég erősek vagyunk hozzá, elkezdhetünk ki-kirepülni.
Gyakori szülői félreértés, hogy amit a gyereknek adunk (idő, pénz, energia), tartozást képez, amit egyszer vissza kell kapnunk tőle. Pszichológusunk elmagyarázza, miért marhaság ez.
