Felnőttként egyenletesen jól kell teljesíteni, ehhez mindig célok kellenek. A gyerekkel visszakaphatunk valamit az élet spontán örömeiből, ha hagyjuk.
Szokták mondani, igazán szívből örülni, felhőtlenül nevetni csak a gyerek tud. Van ebben igazság, a gyereknek, ha rendben vannak körülötte a dolgok, alaphangulata a jókedv. Ha szabadon játszhat, kielégítheti érdeklődését, közben láthatóan jól érzi magát. De vajon mi ez a különbség a felnőtt és a gyerek hozzáállásában?
Nóra azt vette észre, gyakran frusztrálódik a gyerekkel töltött időben, hiába szereti őt mindennél jobban. Mégis volt valami össze nem illés, mintha mindig mást akartak volna. Elmerengett ezeken a helyzeteken: vajon mi olyan zavaró számára, miért nem felhőtlenül telnek az együtt töltött órák. Olyan példák jutottak eszébe, hogy hazafelé tartanak az oviból, és nem tudnak célirányosan menni, mert a gyerkőc hol a kirakatnál ragadna le, hol visszafordul megnézni egy szobrot, hol felesleges kitérőt tenne, ahelyett, hogy a legrövidebb úton mennének. A másik tipikus helyzet, mikor játszanának, a csemete pedig javasol valamit, de mielőtt belekezdenének, esetleg máshoz támad kedve, és miközben Nóra épp kikészíti a gyurmázáshoz szükséges eszközöket, a poronty mégis inkább a babáit kéri, majd fél másodperc múlva eszébe jut, hogy menjenek a játszótérre.
Nóra kislánya egyébként gyakran elmerül egyes tevékenységekben, nincs arról szó, hogy folyton ugrálna a figyelme, de neki nyilván más szempontjai vannak, mint egy anyának, aki azt szokta meg, mindig szervezetten, hatékonyan kell mindent csinálni, az lebeg a szeme előtt, hogy mindig célirányos legyen: ha például hazaindulnak, menjenek a legrövidebb úton, felesleges kacskaringók nélkül.
Csakhogy egyáltalán nem sietnek ilyenkor, sem annak nincs oka, miért ne lehetne kicsit visszasétálni a szoborhoz, sem annak, miért ne lehetne inkább babázni, ha gyurmázni is akartak az előbb még. Felnőtt gondolkodásunkból fakad, hogy mindig van valami célunk, és zavar minket, ha az a cél túl gyakran, spontán módon változik, ha csak úgy sodródunk a hullámokkal. Állítólag a fehér embernek mindig feszült az arca, mert mindig akar valamit. Észre sem vesszük, mindig találunk egy célt, és frusztrálódunk, ha valami eltérít minket.
A gyerekek viszont talán épp azért érzik olyan jól magukat, mert még nem célokban gondolkodnak, nem abban, elég jól haladnak-e, elég hatékonyak-e, sikeresek-e. Nekik is fontos a siker, de másképp. A kisgyerek élvezi, ahogy abban a pillanatban hatni tud, de ilyenkor elmerül a tevékenységben, átadja magát neki, belead apait, anyait. Az iskolás korú gyerek már komolyabb célokat is kitűz maga elé. De akkor is képesek jól érezni magukat, amikor épp nem a teljesítményről szól a helyzet. A felnőtt annyira megtanulja, hogy teljesíteni kell a munkahelyén, az életben, hogy nehéz ezt kikapcsolni: már az is teljesítmény kérdése, hogy a legrövidebb úton hazajussanak, akkor is, ha ezt semmi nem követeli meg.
Egy másik anyuka vette észre, a közös mézeskalácssütésből is feladatot csinált: tanítgatta a hároméves gyereknek, hogy lehet minél szabályosabbakat készíteni, úgy szaggatni, hogy szépen elváljon a széle a forma mentén, úgy díszíteni, hogy se túl sok, se túl kevés dekoráció ne legyen rajta. És határozottan zavarta, mikor a gyerek az egyik sütit teletette mazsolával, mert konvencionális szempontból az nem volt olyan esztétikus.
Aztán maga is elgondolkodott rajta, és nem értette, hogy miért fókuszált erre, ahelyett, hogy egyszerűen csak élvezte volna a közös sütögetést. Mintha lenne jól és rosszul sikerült mézeskalácssütés, és értékesebb lenne a program, ha szabályos sütik születnek. Holott a szabálytalan ugyanolyan finom.
Gond akkor van, ha ez a felnőttes szempont annyira erős, hogy nem tudjuk elengedni, mikor a gyerekkel vagyunk, és rányomja a bélyegét az együttlétre. Meg kell tanulnunk a gyerektől, hogy ott legyünk vele a jelenben, hallgassunk az adott pillanat spontán hívásaira. Persze, a felnőttnek feladata az is, hogy nemet mondjon, mikor a gyereknek valami olyasmihez támadna kedve, ami valóban problémás, például veszélyes vagy kárt okoz, de meg kell tanulni elengedni ezt a rendszabályozó szerepkört, mikor épp nincs rá szükség.
Sok szülő szinte fél együtt játszani a gyerekkel, mert nem tudja magát úgy elengedni, annyira beleélni magát. „Én már kinőttem ebből” – mondják. De ez a félelem sokszor alaptalan, vagy nem abból származik, hogy játszani lenne nehéz, hanem az egyéb gondolatokat elengedni az, nehéz, hogy valóban ott legyen a helyzetben az anya, az apa, ne pedig a munkában való határidőin, a bevásárolnivalóin és egyéb intézendőkön gondolkozzon. Ez is abból fakad, hogy a feladatok mentén határozzuk meg magunkat.
Aggodalmaskodásra, a spontaneitás elnyomására nevel minket az élet, mert sok helyzetben csak így lehetünk hatékonyak. Megtanuljuk, hogy ne figyeljünk a hangulatunk, ötleteink szavára, mert az zavarna abban, hogy mindig egyenletesen teljesítsünk. A gyereknevelés, jobban mondva, a gyerekkel való együttlét, közös élet lehetőséget ad arra, hogy valamit visszakapjunk abból, amit gyerekként még mindenki tud. Ha ezt hagyjuk, azzal sokat nyerünk mi is, a gyerekek is.
Cziglán Karolina
pszichológus
