Ijesztő gondolat, hogy semmilyen szülő nem tudja teljesen megóvni a gyereket a szenvedéstől. De kicsit le is veszi a terhet a vállunkról.
Ha belegondolunk bizonyos példákba, azt hihetjük, néha nem is olyan egyértelmű, hogy a békés, minden szempontból kielégítő, örömteli gyerekkor alapozza meg a sikeres, boldog felnőttkort. Alaposan elbizonytalaníthatják bizonyos történetek a szülőket, amikből kiderül, hogyan profitált valaki a gyermekkori nehézségekből, vagy éppen ellenkezőleg: hogyan vált hátrányára a túl sima gyerekkor. De akkor hogy is van ez?
Nem egyszer hallottam olyan élménybeszámolót, amiből az kerekedett ki, az érintettek hátrányként élték meg, hogy gyermekkorukban „túl nyugodt”, konfliktusmentes volt a légkör. Volt, aki arról számolt be, a szüleinek igen harmonikus volt a házassága, ezért amikor ő felnőttként először találkozott komolyabb problémákkal a párkapcsolatában, azt gondolta, valami baj van, hiszen egy jó kapcsolatban nincsenek ilyenek. Idő kellett, hogy megtanulja, a szülei talán nagyon szerencsések voltak (a gyanakvó pszichológusban felmerül a gondolat: talán elnyomtak bizonyos feszültségeket, esetleg nem volt nagyon intim a kapcsolat, ezért nem élték meg olyan kínosnak a különbségeket), de egy jól működő kapcsolatba is beleférhet, hogy vannak nézeteltérések, és bizony meg kell ezekkel küzdeni, hogy folytatni tudják.
Másvalaki azt mondta, ő a hangos szótól ijedt meg, a szülei között ez nem fordult elő, így sokként érte, mikor párja először felemelte a hangját. Még sorolhatnánk a példákat, mi mindent vehet egy gyerek egyértelműnek gyermekkori tapasztalatai alapján, és érheti váratlanul, ha az ő életében az a dolog nem úgy működik.
Az elbizonytalanító példák másik oldala, mikor valaki abból építkezik, ami probléma, nehézség vagy akár komoly szenvedés volt a gyermekkorában. Gondoljunk a művészi alkotásra, ami gyakran valamilyen szenvedésből táplálkozik, az embernek ismernie kell a kínt ahhoz, hogy megjelenítse, és valamilyen választ adjon rá.
De ha a nagy teljesítményeket produkáló sportolókra, vagy más olyan emberekre gondolunk, akik elszántabban küzdenek másoknál, annak a hátterében is gyakran van valami olyan hajtóerő, ami igazából lelki fájdalomból, frusztrációból fakad. Sikeres emberek nem ritkán mondják el magukról, hogy nekik valójában nagyon kevés az önbizalmuk, sokáig kevesebbnek érezték magukat másoknál, és egyszerűen szükségük van a kiemelkedő teljesítményre ahhoz, hogy elhiggyék, ők is értékesek.
Mindezekből a példákból valójában nem következik, hogy azzal teszünk jót, ha konfliktusos a házasságunk, ha minél több a szenvedés a gyermek életében, vagy ha nem segítünk neki a stabil önértékelés kialakításában. Ami a szülők kapcsolatát illeti, a legfontosabb mindenképp az, hogy igazi, élő kötelék legyen közöttük: különben akár van hangos szó, akár nincs, a gyerek érezni fogja, hogy valami nem stimmel, és nem érzi magát biztonságban.
Viszont nincs az a tökéletes minta, ami megmenekíti a gyereket a saját harcainak megvívásától. Hiszen ő is más személyiség, a párja is egy másik ember lesz, mint a szülőpár, egész biztos, hogy ami nekik bevált, az nem fog minden téren működni. Így hát nem arról van szó, hogy a veszekedős, konfliktusokat nyíltan megélő pár jobb lenne, mint akik nyugodtak, csendesebbek, sokkal inkább arról, hogy egy jó minta nem spórolja meg a gyermek számára, hogy a saját bőrén is megtanulja, hogyan lehet egy párkapcsolatban jól éreznie magát.
Ezt a témát tágabban is érthetjük: jobb egy boldog szülő, mint egy boldogtalan, de attól még, hogy az apa és az anya megtalálta az életben a saját harmóniáját, a gyereknek ezt nem tudják készen átadni: neki ugyanúgy meg kell érte küzdenie, megtalálni a saját megoldásait, ami az ő életét teszi kerekké, harmonikussá. Egész életen át tartó boldogságot, jó párkapcsolatot nem adhat a szülő, de azt igen, hogy feltöltekezzen az ember a gyermekévekben azzal az önbizalommal, reménnyel, aminek talaján egyáltalán kedve lesz megkeresni a saját válaszait, és ami enyhülést fog adni neki a nehéz órákban, mikor úgy érzi, épp nem találja a helyét.
Ami a teljesítmény kérdését illeti, meglehet, jobban teljesít az az ember, akinél ez kényszer, mert anélkül, hogy kiemelkedőt alkotna, értéktelennek érzi magát. De gyakran látjuk, hogy ez a teljesítmény inkább valamiféle felfújt lufi, ami leginkább a többiek elismerésének kivívásáról szól. Ez azonban illékony cél, aki erre vágyik, nagyon kiszolgáltatott, mert az elismerés könnyen elveszthető. Mivel ezt tudják is, igazi örömet, megnyugvást sosem élnek meg ezek az emberek, mert félnek attól, egyszer csak elveszítik pozíciójukat. Másfajta teljesítmény azé az emberé, aki hálás a benne rejlő tehetségért, és szeretne azzal valamit alkotni, hasznosat létrehozni.
Ha arra gondolunk, semmilyen szülői magatartással nem lehet teljesen megóvni a gyereket a szenvedéstől, akkor ez talán ijesztő. De talán le is veszi a terhet a szülő válláról. Nem a szülő hibája, ha a gyereknek kamaszkorában, felnőttkorában meg kell járnia a maga poklait. Inkább csak törekedjünk arra, hogy ezek a poklok az „egészséges” időben jöjjenek el, ne túl korán. Azaz, amíg lehet, adja meg a támogatást (önbizalmat, örömteli élményeket, biztonságot) a szülő, ami aztán védőpajzsként szolgál a későbbi időkben.
