Érdemes-e egyáltalán azon gondolkodni, elég jó-e az ember szülőként? Erre kétféle, elsőre talán ellentmondásosnak tűnő válasz van.
„Szegény gyerekben nem teszek-e kárt?” Ez a kérdés az első napokban, hetekben talán a gyermek fizikai épségével kapcsolatban merül fel leginkább, hiszen olyan törékeny a baba, és ha az elsőszülöttről van szó, felbukkanhat az emberben a kétely, hogy egyáltalán képes-e életben tartani ezt a csöpp kis lényt. Később viszont sokkal inkább adódik ez a kérdés a személyiségével kapcsolatban.
Ma már sokan tájékozódnak az irodalomból, mit mond a tudomány a gyereknevelésről, és mindenki jópárszor kér tanácsot ettől-attól: barátnőtől, szülőtől egy-egy megterhelő helyzetben. Ebből is látszik, úgy gondoljuk, a gyermeknevelés komplikált feladat, ugyanakkor olyasmi, amit fontos lenne jól csinálni.
A hétköznapokba is beszivárgott a tudás, a gyermekkori élmények erősen befolyásolták az egész életet, beleértve azokat a tapasztalatokat is, amikre nem is emlékszünk. A szülőkkel való kapcsolat pedig a későbbi emberi kapcsolatok mintájául szolgál, még ha ezek a tapasztalatok árnyalódnak is.
Mindez a tudás a hasznossága mellett akár plusz terhet is tehet a szülő vállára, hiszen mindebből következik, egész életen át tartó hatása van annak, hogy hogyan bánik a csemetével.
Nem csoda, hogy ezerszer merül fel az anyákban és apákban a kérdés, a kétely: elég jók-e. Ezzel kapcsolatban már sokszor beszéltünk róla: nem kell tökéletesnek lenni, nincs is olyan, hogy tökéletes szülő. Mégis, érdemes-e egyáltalán azon gondolkodni, elég jó-e az ember szülőként?
Erre kétféle, elsőre talán ellentmondásosnak tűnő válasz van. Egyfelől, a nevelésnek, a gyerekkel való közös életnek csak a felszíne az, ami tanulható, tanácsok alapján elsajátítható. A nevelés igazából nem technikák halmaza, hanem emberek, személyiségek találkozása. Az anya, apa azzal nevel, amilyen, és bármilyen elhatározásokat is tesz, nagyon másképp úgysem tud nevelni. A türelmetlen ember nem lesz képes türelmesnek lenni a gyermekkel, csak mert úgy gondolja, ezzel tenne jót neki. Aki nincs kibékülve a szülői szereppel, és nem érzi jól magát családanyaként, családapaként, hiába tudja, hogy meleg, odaforduló szülőre lenne szüksége a gyermeknek, csupán elhatározás révén nem fogja tudni megadni ezt.
Ugyanakkor annak a záloga, hogy ne kövessen el az ember nagy hibát, vagy ha már megtette, korrigálja, éppen az, hogy odafigyel magára, a gyermekre, figyeli, mi történik közöttük, mi történik benne, magában, és változtat, ha azt látja, valami rossz vágányra futott.
Rövidebb megfogalmazásban: az önreflexió a záloga a nagyobb hibák elkerülésének. Mert igenis lehet változtatni, csak nem úgy, hogy az ember megalkotja magában az ideális szülő képét, és igyekszik minél inkább hasonlítani hozzá. Ha pedig aznap nem sikerült, dühös magára és bűntudata van, amiért megint ártott a gyerekének. Hanem úgy, hogy ránéz a félresiklott helyzetekre, mi történik ilyenkor benne, miért olyan nehéz az neki.
Angéla azzal küzdött, hogy bár nagyon szeretett volna kedves, mindig türelmes szülő lenni, bizonyos helyzetek pillanatok alatt kiborították. Például, ha nyűgös volt a gyermek, hiába nyugtatgatta, szeretgette, ez nem hogy enyhített volna rosszkedvén, de kirúgta magát kezéből a csemete, ordítva tiltakozott, toporzékolt. Ha a dédelgetés nem talált fogadtatásra, Angéla elővette a szigorú arcát, és tekintéllyel próbálta leállítani a gyermeket. Aki ettől még hangosabban ordított. Nem kellett hozzá sok idő, hogy teljesen kicsússzon Angéla lába alól a talaj, elveszítse hitét saját kompetenciájában, elöntse az érzés, hogy alkalmatlan szülő, aki tönkreteszi gyermeke életét.
Miután lehiggadt, elmerengett azon, mi történt, hiszen ő is érezte, túlzott a reakciója. Előbukkantak saját gyermekkori élményei, mikor a szülei nem reagáltak jól az ő kirohanásaira. A „hagyjuk figyelmen kívül” taktikáját követték, ami Angéla esetében nem hozott megoldást. Hiába várt segítséget, hogy kikeveredjen zaklatottságából, nem kapta meg, a végtelenségig húzódtak ezek a hisztik (szíve szerint abbahagyta volna, de nem tudta, hogyan), végül kimerültségében fejezte be, de ott maradt a feszültség benne, és bizonyára a szüleiben is.
Mikor felidézte ezeket az élményeket, arra gondolt, megnyugtatásra, szeretetre, ölelésre vágyott volna, de még a katonás rendreutasítás is jobb lett volna a semminél, mert legalább véget vetett volna a folyamatnak. Tehát éppen azt próbálta a gyereknél, amire szerinte neki szüksége lett volna. Mikor ezek nem használtak, kétségbe esett, és elvesztette a lába alól a talajt.
Angéla élménye jól mutatja, mire jó a magunkon való gondolkodás, és mire nem. Alkalmas arra, hogy kilépjünk egy zsákutcából. Angéla belátta, nem kell, hogy épp ugyanaz működjön az ő gyermekénél, ami valójában az ő vágya. Gyermeke egy másik ember, az élethelyzet egy másik helyzet, nem most, a gyerekkel kell megoldani a múltbeli sérelmeket. Ettől a tehertől tehát mentesült.
Ugyanakkor ez még nem ad receptet arra, hogy mit tegyen a következő nyűgösségnél. Csak szabadságot ad arra, hogy itt, a jelenben, Angélaként, anyaként (nem pedig a múltból itt ragadt gyermekként) próbálkozzon, hangolódjon a gyerekre, keresse meg a kettőjük számára legjobb megoldást.
Érdemes-e tehát marcangolnia a szülőnek magát? Érdemes gondolkodnia magán, de nem a tökéletesség elérésének céljával, hanem a megértésével.
