Érvelhetünk racionálisan, érzelmeinkről beszélve, néha még a a tekintélyre építve is. Egy a tilos: azt sugallni, a szeretetünk múlik a szófogadáson.
Abban a legtöbb szülő egyet ért, hogy a gyerek megérdemli, hogy kapjon indoklást, ezt vagy azt miért úgy kell csinálni, miért nem szabad megtenni bizonyos dolgokat. Egyáltalán: kapjon választ a kérdéseire, és ez alól azok a helyzetek se legyenek kivételek, mikor a szülő feszült, mert szeretne valamit megértetni a gyermekkel, nevezetesen, hogy hagyja már abba, vagy értse már meg... Hamar eljön az az életkor, mikor a gyerek visszakérdez: „Miért?” Miért nem szabad az ágyban enni a levest? Miért kell minden nap fürdeni? Miért ne vigyen zsáknyi játékot a játszótérre?
Talán abban egyet érthetünk, hogy válaszoljunk. A legtöbb szülő, aki gondolkodik azon, hogyan nevelje gyermekét, és fontos számára, hogy jól csinálja, abban is megegyezik, hogy nem tartozik a jó válaszok közé, hogy „Azért, mert én azt mondtam!” vagy „Azért, mert csak!”, nem beszélve arról, hogy „Azért, mert különben kapsz egy pofont.” Bár a középsőre érthető, ha sor kerül, mikor sokadszor hangzik el a korábban már megválaszolt kérdés, és a szülő sejti, az időhúzás a valódi cél. Ám a valódi, tartalmi válasz is sokféle lehet.
Tegyük fel, hogy a gyerek nem akar aludni, mindenfélét kitalál, hogy elodázza a lefekvés idejét. Anya egyre feszültebben mondja, most már tényleg aludni kell. Erre a gyerek visszakérdez: „Miért kell aludni?” Induljunk ki abból, hogy másnap nem kell korán kelni, ezért a leginkább kézelfekvő: „Azért, mert fáradt leszel holnap.” kiesik. Ilyen helyzetben sokféle válasz elképzelhető. Vannak olyan pedagógiai, pszichológiai irányzatok, amik amellett érvelnek, fontos az énközlés, azaz a szülő mondja el, neki személyesen miért fontos, hogy ez vagy az úgy legyen, és fogalmazza meg az érzéseit is ezzel kapcsolatban. Felelheti a szülő például, hogy azért kell aludni, mert ő fáradt, és ha a gyerek nem alszik, az ő fekvésideje is kitolódik.
Sok olyan nevelési helyzet van, amiben a legőszintébb válasz valóban az lenne, hogy „Azért, mert engem zavar.”, vagy ennek valamilyen változata. Nem mindenre van olyan indok, hogy veszélyes, szabálytalan vagy fáj a másiknak. Számos olyan helyzet adódik, amikor valamit azért teszünk úgy, mert valahogy azt érezzük az élet, legalábbis a mi életünk rendjébe illőnek, és ez kell a komfortérzetünknek. Mondjuk, ezért kell minden nap fürdeni, még akkor is, ha egy nap kihagyástól sem beteg, sem büdös nem lenne a gyerek. Vajon mondjuk azt, hogy azért fürödjön, mert zavar minket, ha koszosan bújik ágyba? Aztán van olyan, hogy azért tiltunk valamit, mert személyesen nekünk okozna kellemetlenséget. Például az ágyban evett leves könnyen kiömölhet, és az nekünk jelent pluszmunkát, amihez nincs kedvünk.
Vannak szülők, akik azért nem szívesen érvelnek a személyes érzéseikkel, mert úgy gondolják, ez megtépázza a tekintélyüket. Legyen elég, hogy azért muszáj, mert azt mondták, punktum. Az előbbi érvelés úgy gondolom, téves, a tekintélyt nem a szoborszerűség alapozza meg, a szülő-gyermek kapcsolathoz, ahhoz, hogy ez élő, igazi legyen, szükséges, hogy a gyerek (az életkorának megfelelő bonyolultsági szinten) értse, mi játszódik le a szülőben.
Mások azért ellenzik ezt a kommunikációs stílust, mert úgy vélik, a saját érzelmeik terheit nem akarták a gyermekre rakni. Azaz a kisgyereknek nem kell azzal foglalkoznia, hogy a szülő hogyan fogja magát érezni, de a szófogadás elvárható tőle. Ez bizonyos helyzetekre, megfogalmazásokra nagyon igaz, és nehéz egyértelmű szabályt alkotni, milyen érvelés esik ebbe a hibába, mi az, ami már túl nagy teher a gyermeknek, olyasmi, amit még nem képes hordozni.
Rendben van, ha azzal érvelünk, azért nem jön még egy mese, mert fáradtak vagyunk, és aludni akarunk. Ez hitelesebb, mint az, hogy „Azért, mert ezt beszéltük meg.”, főleg, ha tudjuk, ha frissebbek lennénk, jöhetne még egy ráadás.
Ám tegyük fel, a gyerek azon élcelődik, milyen kövér a szülő. A példában szereplő anyának vagy apának bizonytalan az önbecsülése, ezért nem szívesen hallja ezt. Hiába lenne őszinte, mégsem szerencsés válasz, hogy azért ne mondja ezt a gyerek, mert akkor napokig rossz kedve lesz, mert erről eszébe jut, ahogy gyerekkorában csúfolták emiatt, és különben is, sejtése szerint a házastársa is ezért nem kívánja. Ez persze szélsőséges, karikírozott példa, és bizonyára sok a köztes eset, amiről nehéz eldönteni, ez már túlzott teher-e a gyermek számára.
Ugyanakkor a nehéz érzelmeknek is van elviselhető megfogalmazásuk. Ha a szülő gyászol, vagy konfliktusba került a párjával, és a gyerek sírni látja, megmondhatja, hogy szomorú. A gyerek érti, mi a szomorúság. Nem érti ennek az érzelemnek azt a mélységét, amit anyja, apja éppen átél, de azt nem is tárja elé. Ugyanígy az indoklásnál: mondhatja a szülő, azért ne, mert fáradt, mert ezt nem szereti, mert ezt rossz hallani, mert rosszul esik neki stb.
Sokféle érvelésnek lehet létjogosultsága: az érzelminek, a racionálisnak, bizonyos esetben a tekintélyre épülőnek is. Egy érvelés van, ami igazán kerülendő: az, ami a gyerekkel való kapcsolatot veszi célba. Ami azt sejteti (vagy mondja nyíltan), hogy azért ne csináld, mert akkor valami tartósan, visszafordíthatatlanul elromlik köztünk. Például: „Mert nem foglak szeretni.”, illetve „Mert akkor csalódom benned.”. Ez egész más, mint mikor megmondjuk, ha ezt vagy azt tesz, akkor bizony haragudni fogunk. Ha haragszunk, attól még szeretjük, de nem lesz jó a légkör egy darabig. Ám fontos, hogy mindig tudja a gyerek, bármit is tesz, a köztünk lévő szeretetkapcsolatot nem tudja semmivel lerombolni.
