Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Na mit csinál egy apa, aki egyedül maradt a városban míg a család nyaral?! Bulik, sör és szomorúság: a nosztalgikusan paradicsomi állapot.
Nincs mit szépíteni a dolgon. De szerencsére nem örökre, hanem csak egy hétre. És kizárólag nyaralási céllal. Viszont teljesen egyedül vagyok. Még a kutya sincs itthon. Furcsa. Jó. Rossz.
Gyerekes pályafutásunk ideje alatt ilyen eddig még nem volt. Illetve olyan már igen, hogy leadtuk Kát, a kutyánkat két hétre, vagy amíg csak Eff volt, tőle szabadultunk meg egy hétre. De ez most más. Amúgy meg jó nekik. A kutyát anyámék kényeztetik. A gyerekek meg Á-val vannak a Balatonnál. Unokatesókkal. Kettővel. Vagyis összesen 4 darab, 1-4-5-12 éves gyerek, Á, meg az anyukája. Annyira nem lehet könnyű. Nekem sem az, de másért.
Ami jó
Korán kelés? Ugyan már! Este hangosan zenét hallgatni, filmet nézni? Esetleg találkozni spontán módon valakivel? Sima ügy. Mondjuk egyikre sincs éppen se erőm se időm, de legalább bármikor ott lenne a lehetőség. Nem kell levinni a kutyát, enyém az egész kanapé, azt nézek a tévében amit akarok. Nem kell fürdetnem, nem kell fegyelmezni a gyerekeket, és össze se lehet veszni senkivel. Nosztalgikusan paradicsomi állapot. Egy vagy két napig. Mert utána olyan üresnek tűnik az egész.
Ami rossz
Hát ez az. Az üresség. Nem nyáladzásképpen, de tényleg hiányoznak. Már annak idején a kutyát is ha kölcsönadtuk, folyton hallottam kopogni a körmeit, meg eszembe jutott, hogy nem kéne-e vacsorát adni neki? Most meg? Egész egyszerűen fizikai a hiány. Meg az, hogy mi lehet velük? Ott a telefon persze, így mindenről tudok. Arról is, hogy Eff szokás szerint beszerzett néhány új sérülést. De akkor is. Nagyobb biztonságban érzem őket, ha velem vannak, és én is nagyobb biztonságban érzem magam, ha együtt van a család. És ezt még komolyan is gondolom. Effnek meg már nem is hiányzom. Legalábbis ezt mondja a telefonba. És haza se akar jönni többet soha. Remélem, ő nem gondolja teljesen komolyan.
Vulgárpszichológia, vagy mi
Amikor munkából jöttem hazafelé, akkor döbbentem rá, hogy nem is kell igyekeznem. Nem vár senki, nem számít ha kicsit később érek haza. Egyrészt felszabadító érzés. Másrészt simán hiszek abban, hogy a már tényleg beteges szintű munkamánia tekintélyes hányadáért a nyomorult családi helyzet tehető felelőssé. Vagy szimplán a hülyeség. Meg azt is látom, hogy milyen könnyen le tudna ereszteni az ember család nélkül. Vannak persze más motivációs tényezők az életben, de nekem szerencsés vagy éppen szánalomra méltó módon a család az egyik meghatározó. Nem kizárólagos, de majdnem. Amúgy, főleg ilyen valójában rövid idő alatt nem fog szétesni a lakás, rendet tartok, takarítok, csak éppen ha egyáltalán nem lenne kinek, akkor nehezebb lenne. És az is lehet, hogy előbb utóbb tényleg semmit nem csinálnék, és minden időmet donáldkacsázással tölteném.
