A Kádár-korszakban az éjszakai Budapest arculatát nemcsak a sötétedés után felgyulladó neonreklámok határozták meg, hanem az élőzenés szórakozóhelyek is. A nemiséget sem feltétlenül kellett meghagyni a hanyatló nyugat ópiumának: a fővárosban a hatvanas évek végétől kezdve több sztriptízbár is működött.
„A nézőtéren férfiak. Jólöltözött, nyugodt férfiak. Többnyire egyedül, vagy férfitársaságban. Kevés a nő. Csak itt-ott ül egy-egy az asztalok köré rakott székeken. Szintén jólöltözöttek. De az arcuk nem olyan feszes, mozdulataik lazábbak, szavuk is hangosabb. Félhomály, színes fények. (…) A férfiak kimérten csattogtatják a tenyerüket. Mintha kissé zavarban volnának. Nem néznek cinkosan egymásra, nem kacsintanak, nem biggyesztik fölényesen az ajkukat. Nem tapsolnak eleget. (...) A kis asztalokon ital csillog, halkan vagy harsányan szól a zene. A közönség szavatoltan nagykorú. Ide nem lehet úgy besurranni, mint a moziba a tizennyolc éven felülieknek szóló filmekhez” – számolt be egy sztriptízbárban tett látogatásról a Kossuth-díjas író, Kuczka Péter 1970-ben.
A legtöbb magyar számára a szórakozás természetesen már akkor sem az éjszakai sztriptízbárokat jelentette. Aki épp nem a televízió előtt ült és Roger Moore vagy az Onedin család kalandjait követte, mehetett koncertre például az Ifiparkba, moziba, színházba, vacsorázni, esetleg valamelyik presszóba. A bennfentesek és a jól informáltak azonban tudták, hogy Budapesten több olyan, elsősorban nyugat-európai turisták számára fenntartott hely, szállodai bár és éjszakai mulató létezik, ahol jó pénzért akár sztriptízt is láthat.

A második világháború után, az 1950-es években Budapest hajdan híres éjszakai élete alaposan megváltozott. A mulató- és vendéglátóhelyek idegenül hangzó neveit magyarosították; különösen akkor, ha a név ellenséges, imperialista angol eredetű volt. Így lett a New York Kávéházból Hungária, a Bristolból Duna, a Jeep-ből Napfény, a Nylonból Kedves. Az Arizona mulató tulajdonosnőjét még a 40-es években elvitte egy fekete autó, a hajdani éjszakai lokálokból pedig mindössze három hely maradt – a többi vagy a háborúnak esett áldozatul, vagy az új világrendnek, amely a „lumpen”, reakciós, múlt rendszer üldözendő maradványának vélte ezeket a kétes hírű helyeket. (És nem szívesen kockáztatta azt sem, hogy az éjszaka leple alatt befolyásos emberek beszélgessenek, esetlegesen egy rendszerellenes összeesküvést szőve.)

Sztriptíz, bikiniben
A szándékosan életben hagyott három hely egyike az Aranykéz utcai Pipacs bár volt, a másik a Váci utcai Anna cukrászda, a harmadik pedig a Jereván a Semmelweis utcában. Ezek – a szórakozáson és annak reprezentálásán kívül, hogy lám, mégse olyan reménytelen hely Budapest – azt a célt szolgálták, hogy az állambiztonság megtudja, kinek van még pénze ilyen drága szórakozásra, a pincérek pedig szorgalmasan jelentsenek a vendégek beszélgetéseiről. Itt még szó sem lehetett vetkőzőszámokról: Magyarországon csak a hatvanas évek végétől kezdve jelent meg a sztriptíz, bár ekkor még korántsem volt teljes a meztelenség: az előadás csúcspontja az volt, amikor a táncosnő a produkció végén bikiniben állt a közönség elé.
Megtűrt tevékenység
A Kádár-korszakban jelentősen bővült az éjszakai műsort kínáló szórakozóhelyek száma. 1962-ben nyitott meg a November 7. téren (azaz az Oktogonon) a Savoy Bár; 1969-ben a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán a Halló bár. A várnegyedben az Old Firenze, a körúton, a Berlin étterem mellett lévő Nirvána várta a kemény valutás nyugat-európai turistákat és a fizetőképes Kádár-kori maszekolókat, kisiparosokat. Ezek a helyek már a hatvanas évek végétől kezdve kínáltak „vetkőzős” műsort, ami érdekes módon egyáltalán nem számított tiltott tevékenységnek a szocializmusban – bár az előírás volt, hogy csak A kategóriájú, azaz balett-táncosokat lehet alkalmazni. Ők viszont – érthető okokból – ritkán szerződtek efféle munkára: 1984-ben a táncosnőknek (törvényesen) fizethető föllépti díj Budapesten180-220, vidéken 300-350 forint volt.

A többség számára kényszerpálya volt a vetkőzés, például annak a táncosnőnek is, akit az Élet és Irodalom riportere kérdezett 1968-ban a Pipacs bárban:
– Hogyan lett sztriptíz-görl?
– Lejárt a szerződésem a Budapestben, ahol a karban táncoltam. Ezt ajánlották fel. Más választásom nem volt.
– Nem érez gátlást vagy zavart?
– Meg lehet szokni. Csak a fiatal párokat nem szeretem. Előttük szégyellem magam.
– Eredetileg mi akart lenni?
– Színésznő. Bumliztam is egy évig a Déryné Színházzal.
– Más pályával nem próbálkozott?
– Ugyan mivel? Menjek el 1400-ért tisztviselőnek? Vagy netán legyek szövőnő? Anyám havi ezerért dolgozik, én itt esténként tíz perc munkáért megkapom a százhúsz forintot…
Budapesti „lányok”
A Pipacsban (és a többi hasonló profilú helyen) persze nem csak táncosnőket lehetett találni. A Képes 7 újságírója a nyolcvanas évek végén így számolt be ottani látogatásáról: „Elegáns, készséges, halk, udvarias és most még dologtalan személyzet, velünk együtt hat vendég, s még – persze – a »lányok«.
![]()
Igen, akik egyedül vagy kettesével elszórtan iszogatják kólájukat, kávéjukat, látszólag semmivel sem törődve, de azért észrevéve minden új vendéget.”
A „konzumnők” – ahogy az éjszakai bárokban és szállodákban ücsörgő, felsőbb kategóriás prostituáltakat nevezték – főként a nyugat-európai férfiakra vadásztak; ők voltak azok, akik az ezer vagy több ezer forintos tarifát meg tudták fizetni.

Aki eljutott a Nirvánába
Az érdeklődő nyugati turisták Nirvána bárban is testközelből csodálhatták a vetkőző kedvű magyar nőket, például a műfaj legnagyobb sztárját, Medvenczky Ilonát, akit a Nirvána bárban fél év alatt több mint tízezer vendég láthatott. A Képes 7 szerzője ide is ellátogatott: „Az ajtónál egyenruhás sofőr fogad, »beszedi« a kötelező belépőt (fejenként nyolcvan forintot), amelyért cserébe egy-egy ármegjelölés nélküli jegyet kapunk. (…) Jó helyet kapunk, közel a színpadhoz, elviselhető távolságban a hangszóróktól. Pincérünk elegáns, kedves és udvarias. Módot és lehetőséget hagy az ital kiválasztására. S ez nem kis teljesítmény; minden bárok kötelező félhomálya itt is szinte lehetetlenné teszi az űrlap átböngészését, bár az is lehetséges, hogy a sötétségen túl az itallapon elmosódott vörösbor- és pezsgőfoltok is nehezítik választásunkat. (…) halk érdeklődésünkre, valami étel kapható-e, azt a meggyőző választ kapjuk: »Hogyne sós mandula!«” Ezt követően kirendelték az italokat (vodkát, Camparit, két tonikot és vörösbort, szódával), s bár a borospoharak mindegyike csorba volt, a műsor feledtette a hiányosságokat, még akkor is, ha a
![]()
„fellépő művészek arca, uram bocsá’, alakja ismerős volt, hiszen többségükkel már találkoztunk a fővárosi éjszaka forgószínpadán”.
Az újságíró egyedüli kifogása az „abszolút amatőr, pályakezdő »táncosnő« produkciója volt, amelyet legegyszerűbben kánkánimitációnak nevezhetnénk, ha elfelejtenénk a hölgy dübörgő lépteit, merev tekintetét és suta mozgását. A »tánc« végén két fedetlen kebel csikart ki lelkes tapsot a közönségből.”
A Rózsaszín Cicák és a Halló bár
Említést érdemel még a nyolcvanas években a Wesselényi utcában az egykori suszterműhelyből kialakított, „cégtábláján” két hatalmas mellet ábrázoló Rózsaszín Cicák; valamint a Halló bár, aminek tulajdonosai kezdettől fogva a külföldi, elsősorban nyugat-európai turistáktól remélték a hely felfuttatását. (Többek között Zámbó Jimmy is itt kezdte pályafutását.) 1987-től kezdve kizárólag külföldieket engedtek be, a hely pedig egyre durvább esetekkel jelent meg a címlapokon. Például azzal, amikor egy, a mellékhelyiségbe fényes nappal bekéredzkedő fiatal anya a babakocsit, benne a két hónapos csecsemővel az utcán hagyta, és mire visszaért, gyermekének a hűlt helyét találta. 1989-ben pedig Farkas Helga eltűnését hozták kapcsolatba a hellyel: az édesapa, Farkas Imre volt ekkor a bár tulajdonosa. (Borítókép: Népköztársaság útja 48., a Savoy bár 1967-ben. Forrás: Fortepan / Bojár Sándor)
Ha szívesen olvasnál még a korszakról, például arról, hogyan ismerkedtek a legendás Telefon bárban, ezt a cikket ajánljuk.
























