Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Illik-e utcán ismerkedni? Miről beszélgessünk a kiszemelt fiúval-lánnyal az első alkalommal, hogy jó benyomást gyakoroljunk rá? És mit tegyünk, ha harmincon túl is az egyedülállók táborát gyarapítjuk? Ezek a kérdések 40-50 évvel ezelőtt is aktuálisnak bizonyultak – és akkoriban még nem lehetett egyetlen kézmozdulattal jobbra vagy balra húzni a lehetséges jelölteket a virtuális térben.
Közhely, hogy ismerkedni mindenhol lehet – az ismerkedés sokszor azonban mégsem egyszerű. Tizenévesen leginkább a félénkségünk állhatja útját, huszonévesen az, hogy a lehetséges jelöltek tulajdonságai nem igazán egyeznek az elképzeléseinkkel, harmincon-negyvenen túl pedig igencsak csökkenő tendenciát mutat a korban hozzánk illő partnerek és azon szórakozóhelyek száma is, ahová bátran betehetjük a lábunkat. Nem volt ez másképpen régen sem: korabeli újságcikkek segítségével idézzük fel, milyen problémákat vetett fel az ismerkedés a szocializmus időszakában.
1966-ban az Ifjúsági Magazin egy képtörténetet közölt. Az alapsztori szerint a strandon egy társasággal érkező fiú megpillant egy könyvet olvasó lányt. Nagy nehezen rászánja magát, hogy megszólítsa, de a lány nem válaszol – viszont megmutatja a könyv címét. Arra kérték a lap olvasóit, írják meg a történet végét: hogyan képzelik el a folytatást?
Modern idők, vaskalapos szülők
Számtalan levél érkezett, és bár akadt, aki szigorúan számon kérte, miért kell egyáltalán tippeket adni az ismerkedéshez, a levélírók többsége egyetértett abban, hogy ma (azaz 1966-ban) már mások az ismerkedés keretei, mint régebben, amikor szigorú illemszabályok és időkorlátok szabtak határokat az ismerkedni vágyóknak. Ez némi zavarhoz is vezetett: akinek „modernebb” szülei voltak, megengedték, hogy lányukat egy fiú hazakísérje, de a vaskalaposabb szülők szemében akár főben járó bűnnek is számíthatott, ha mindez kiderült. Ami a strandon olvasó lánnyal való ismerkedést illeti, a levélírók nagy része azt javasolta, hogy könyvekről, irodalomról, színházról (!) kezdjenek beszélgetni, de olyan is akadt, aki azt javasolta: „... először is induljunk bevásárolni. Add ide a szatyrot, majd viszem én!”
„Mi van, kisanya, unatkozol?”
Vitakérdésnek számított, hogy ismerkedhetünk-e az utcán. A ma catcallingnak nevezett jelenség akkor is jelen volt: a „Lenin körúti aluljáróban” például egy tinédzser fiú ezekkel a szavakkal fejezte ki vágyait: „Mi van, kisanya, unatkozol? Nem lenne kedved sétálni egy kicsit? Na, ne játszd meg az eszed! Ne légy nyuszi...” Pedig a legtöbben önmagában az utcán való ismerkedést nem tartották ördögtől valónak, de a férfiak-fiúk meglehetősen tanácstalanok voltak, hogyan ültessék ezt át a gyakorlatba úgy, hogy ne tűnjenek pimasznak. „De mit csináljon?! Kísérgesse szótlanul a hölgyet órákon át, míg a hölgy pillantásra méltatja, mint nagyapáink idejében?! Vagy pedig szólítsa meg ott az utcán, de tisztességes hangon!?” „Írjak neked ismeretlenül levelet, esetleg vasárnap délutánonként lesselek a szemközti kapualjból, hátha elmész táncolni vagy valami szórakozóhelyre, ahol illik veled megismerkednem??? Vagy???”
A lányok, ellenben arról panaszkodtak, hogy utcán azért nem célszerű ismerkedni, mert megesik, hogy egy ismerős meglátja, és „rossz híremet kelti”. Mások szerint csak a „szemtelenkedők” ismerkednek az utcán, de akadt olyan lány is, aki szíve szerint válaszolna, de fél attól, hogy az illető reakciója az elutasító válasz után az lesz, hogy „na, kisanyám, ne játszd meg magad”.
Ismerkedni persze nemcsak az utcán lehetett (sőt, a fentiek ismeretében ott nem is volt annyira célszerű), hanem különböző rendezvényeken is.
„Anyuék küldtek, menjek el ismerősünkkel az üzemi rendezvényre. Volt ott egy fiú, aki tetszett. Nem kért fel. Egyszer csak elém lép egy másik, táncolunk, randevút kér”
– mesélte egy fiatal házas nő 1963-ban a Magyar Ifjúságnak. Ugyanerről az estéről a férj így vallott: „A barátommal voltam ott, jobb szórakozás híján. Unatkoztam egy ideig, aztán táncoltunk. Egyébként mégis eljött, mert most itt ül mellettem.”
A megkérdezett fiatal házasok a sportpályán, az egyetemen ismerkedtek meg, de biztatták kortársaikat a bátorságra: „Hol lehet ismerkedni? Véleményem szerint mindenhol, mindenkor. Nem is győzném sorolni: üdülés, társas kirándulás, munkahelyi összejövetel, színház, sport, KISZ-rendezvény, külföldi utazás. Végeredményben mindegy. Nem kell álformaság, csak tisztességes szándék. Ha ez nincs, úgyis elmarad a folytatás...”
„Haza nem vihetem”
A kérdés 15 év múlva, 1979-ben is ugyanilyen aktuális volt, és nem csak a tizenévesek számára: „Mondd meg, hol lehet ismerkedni manapság? A munkahelyen rengeteg a nő, de ők kollégák, tehát tabuk. Azonkívül még egyikükről sem jutott eszembe, hogy nő is. Diszkóban? Oda már csak tinik járnak. Utcán? Ha valakit le lehet szólítani, azt már nem is érdemes leszólítani. Nem hiszed? Hát lehet, hogy maradi vagyok. No és ha mégis sikerül valakivel megismerkednem? Ha vibráló egyéniség lenne, idegesítene, ha túl nyugodt, unnám. Ha olyasmivel foglalkozik, amihez én nem értek, nem lenne közös témánk. Mondjuk, egyszer megtalálom az ideális társat. Mi lenne? Haza nem vihetem, albérletben a főbérlők helyett egymást tépnénk, ha pedig neki lenne valahonnan lakása, az első veszekedésnél a fejemhez vágná, hogy nála lakom.”
Társkeresés harmincon túl
Bár erős a gyanúnk, hogy az illetőnek az ismerkedésnél komolyabb problémái is voltak, 1980-ban már szabadabb szelek fújtak ismerkedés terén. 1980-ban a Képes Újság három harmincéves nővel készített riportot, akik, bár (a korszak elvárásainak megfelelően) férjhez szeretnének menni, nem találják életük párját. A nők – egy könyvtáros, egy manöken és egy technikus – arról panaszkodtak: nem találnak megfelelő férfit, hiszen a hozzájuk korban passzoló, 35-40 éves férfiak vagy foglaltak, vagy eszük ágában sem volt soha megnősülni.
„Megfelelne elvált is, csak nem akárki.
Harmincéves korban már igényes az ember” – sóhajtottak fel, majd arról panaszkodtak, hogy ismerkedési lehetőségeik is korlátozottak: a KISZ-be már nem járnak, a diszkóba sem. Ha pedig mégis akad valaki, arról előbb-utóbb kiderül, hogy részeges, betegesen féltékeny vagy éppen esze ágában sincs dolgozni.
A SZOT-üdülőtől a Hazafias Népfrontig
A lap az olvasókhoz fordult: ajánljanak ismerkedési lehetőségeket a hasonló helyzetben lévő nők (és férfiak) számára. Voltak, akik ítélkeztek („Inkább az lehet a baj, hogy a középkorú nők otthon ülnek és abban reménykednek, hogy egyszer csak becsönget hozzájuk a mesebeli herceg és megkéri a kezüket. Vagy jó esetben is hirdetést adnak föl, ahelyett hogy beülnének egy presszóba a barátnőjükkel”), de azért akadtak javaslatok a színház-mozi-strand háromszögön túl is. „Vannak SZOT beutalások, jó volna azokat is egy kicsit figyelmesebben kezelni, olyanokat küldeni az év valamelyik szakában, akik valóban egyedülállóak.” „A kultúrházakban lehetne – klubtagság címén némi tagdíjjal – heti 1-2 napon zenés, szeszmentes estét rendezni, korosztályonként.”
„Szerintem a szórakoztató iparnak kellene vállalni olyan klubok létrehozását, ahol ismerkedhetnénk. Biztos akadna olyan táncdalénekes, aki szívesen eljönne közénk és műsort adna régebbi táncdalokból.”
„Kellene egy olyan intézmény, ahová a magányosok leveleket küldhetnének, és aztán az érdeklődés szerint klubokat hoznának létre. Például azoknak, akik sakkozni tudnak, vagy más közös szórakozásuk van. Így biztos könnyebben megtalálná az ember a párját.” „Jó lenne, ha megoldanák, hogy a 30 éven felüliek kulturált környezetben, például a művelődési házakban a hét valamelyik napján rendszeresen találkozhatnának. És itt olyan szellemet kellene kialakítani, hogy a nők is vegyék maguknak a bátorságot, és hívják meg asztalukhoz a nekik szimpatikus férfit egy kis beszélgetésre.” „Az IBUSZ szervezhetne olyan utazásokat, programokat, amelyeken csak egyedülállók vehetnek részt.” „Szerintem a Hazafias Népfront feladata lenne, hogy országszerte létrehozza a magányosok klubját.”
A Magányosok klubjától a happy endig
A Hazafias Népfront nem lépett, de több művelődési központban igenis létrejött a Magányosok klubja. A hervasztó név ellenére megesett, hogy igazi happy end lett abból, ha valaki rászánta magát, hogy odalátogasson: „Egyszer a munkatársaim hívták fel a figyelmemet egy újságcikkre, a Magányosok klubjáról szólt. Először szégyelltem magam, pirultam a munkatársaim előtt is, aztán csak rászántam magam és elmentem a klubba, öreg nénik közé kerültem és már a nyolcadik hónapja jártam oda, amikor egyszer csak észrevettem, hogy figyel valaki, mert ezt ugye meg lehet érezni. Mint a regényekben, meglátni és megszeretni egy perc műve volt. Azóta két fiam született, és férjemmel jóban-rosszban egymás mellett állunk.”
A párra találás, önmagában, természetesen akkor sem jelentett egyenes utat a boldogsághoz, és ma sem jelenti azt. Egyedül is élhet valaki tartalmas, teljes életet, és párban is lehet magányos. Hogy a vitaindító cikk zárszavát idézzük: „Az emberi lélek negyvenezerféle – mondta Füst Milán. A párkereső lélek is negyvenezerféle. Ki így keres, ki úgy.” (Borítókép: Fortepan / Kereki Sándor)
Ha érdekel, milyen férfiak dobogtatták meg a Kádár-korszakban a nők szívét, ezt a cikket ajánljuk:
