A szocialista Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen volt az emberrablás; nemkülönben a gyermekrablás. A késő Kádár-érában azonban egy két hónapos csecsemő eltűnése hónapokig borzolta a lakosság idegeit – ezt az 1988-as ügyet elevenítjük fel most.
Budapesten az 1950-es évek közepén több mint 350 mozi vagy vetítőhely működött. Számuk még a rendszerváltás előtt is elérte a hetvenet, majd a 90-es évektől kezdve sorra zártak be.
„A cél a céltalanság”, „nincs jövő”, „nincs remény” – vélték az 1980-as években a magyarországi punkok. A punkokat a kádári rendőrség elszántan üldözte, nemcsak feltűnő öltözködésük és megjelenésük, hanem a punkzenekarok antikommunista szövegei miatt is.
Illik-e utcán ismerkedni? Miről beszélgessünk a kiszemelt fiúval-lánnyal az első alkalommal, hogy jó benyomást gyakoroljunk rá? És mit tegyünk, ha harmincon túl is az egyedülállók táborát gyarapítjuk? Ezek a kérdések 40-50 évvel ezelőtt is aktuálisnak bizonyultak – és akkoriban még nem lehetett egyetlen kézmozdulattal jobbra vagy balra húzni a lehetséges jelölteket a virtuális térben.
Aki a késő Kádár-korszakban volt gyerek, még emlékezhet az egyenköpenyre, amit fodrászok, bolti eladók és tanárnők egyaránt viseltek. A dadusok és a menzás nénik fűzős cipője pedig akár egy korszak emblémája is lehetne, a zacskós tej és az otthonka mellett.
A Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák című dokumentumfilm három éve készül, némi adománnyal befejeződhet őszre. 10 kérdést küldtünk a rendezőnőnek, mindet megválaszolta.
