A szocialista Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen volt az emberrablás; nemkülönben a gyermekrablás. A késő Kádár-érában azonban egy két hónapos csecsemő eltűnése hónapokig borzolta a lakosság idegeit – ezt az 1988-as ügyet elevenítjük fel most.
1987-ben, a karácsony előtti, felbolydult Budapesten, amikor hosszú sorokban álltak sorba az emberek, hogy legyen banán és narancs az ünnepi asztalon, egy kisgyermekes anyuka, Mónika csizmát keresett az üzletekben. A Bérkocsis utcától egészen a Majakovszkij utcáig tolta babakocsiban két hónapos csecsemőjét, majd megállt a Halló bár előtt, és bekéredzkedett a mosdóba. A gyerekkocsit az utcán, a bejárat előtt hagyta. Nem kellett volna.
Babakocsi a kapualjban
December 23-án, „szerda délután 14 óra 30 perckor Budapesten, a VII. kerületi Majakovszkij utca 65/A szám alatti Halló önkiszolgáló étterem elől ismeretlen személy elvitte Horváth Renáta két hónapos csecsemőt egy kék színű babakocsiban. A gyermek citromsárga szövetanorákot és fehér kötött sapkát viselt, a fülében kék apróköves fülbevaló volt. A babakocsit nem sokkal később a Lenin körút 53. számú ház előtt üresen megtalálták” – számoltak be a lapok az egész országot megrázó csecsemőrablásról. A hírt természetesen a rádió és a televízió is megosztotta, a rendőrség pedig nagy erőkkel nyomozni kezdett az ügyben. Késő éjszakáig faggatták a szülőket, az ismerősöket, a tanúkat, köztük a vécés nénit, aki látta ugyan, hogy valaki eltolja a babakocsit, de azt hitte, hogy az édesanya az.
A sajtóban „önkiszolgáló étterem”-nek nevezett Halló bár valójában egy volt a Kádár-éra éjszakai mulatói közül (ezekről itt írtunk bővebben). Mónika mindössze két-három percet töltött a mosdóban, amikor azonban kilépett az ajtón, az anyák rémálma várta: a babakocsinak, benne Renátával, hűlt helye maradt csak az utcán. A szemtanúk később a rendőrségen is elmondták: egy nőt láttak, aki eltolta a babakocsit, majd később az utcán, kezében a kék-fehér takaróba bugyolált kisbabával, eltűnt a tömegben.
Közel egy évig keresték Renátát
A rendőrség nagy erőkkel kereste az elkövetőt. A lapok részletes leírást adtak róla: „25-30 év körüli, kb.165 cm magas, vékony testalkatú – kb. 55 kg súlyú – sötétbarna, vállig érő hajú, szemüveges, világosbarna félhosszú bőrkabátot, sötétkék farmernadrágot, drapp színű csizmát és nyúlszőr usánkát viselő nőt” kerestek. Kifaggatták (többször is) a tanúkat, a szülőket, a család közelebbi-távolabbi ismerőseit, sőt, „még olyan igazán elképesztő feltételezések is az elvégzendő feladatok közé kerültek, mint a magukat a közelmúltban nővé operáltatni szándékozó férfiak ellenőrzése”. Mindez azonban sokáig nem vezetett eredményre: Renáta fél év múlva sem került elő, és hat hónappal a nyomozás megkezdése után az eljárást megszüntették.
Az ügy nagy médiaérdeklődést váltott ki. A Képes 7 újságírója már karácsony másnapján meglátogatta a családot, ahol különös fogadtatásban volt része: „ – A rohadt életbe! Elegünk van már a rendőrökből – fújtat a férfi, és arrébb lökdösi a kutyát, hogy bemehessünk. – Tegnap is egész este benn ültünk a Kürt utcában. Vártuk, hátha megtalálják a kicsit.. Aztán most reggel, alig egy félórája, megint bevitték a lányt. (…)
De most nem mi vagyunk a gyanúsítottak, a szentségit! És mégis megállás nélkül minket macerálnak.
Azt feszegetik, hogy nem mi tüntettük-e el a gyereket” – mondta el Renáta apja a Képes 7 újságírójának, aki számára az is kiderült, hogy az apa büntetett előéletű, a szomszédok szintén börtönviseltek, ráadásul „mindenféle népek” járnak hozzájuk. Később az édesanyával is tudtak beszélni: a 19 éves Mónika három évvel korábban, 16 évesen költözött Balatonfüredről a fővárosba, a gyes előtt pincérnőként kereste a kenyerét. Bejelentett lakcíme egy mosókonyha volt, a Bérkocsis utcában barátaiknál, egy szinte üres szobában laktak.
„Szeretetlopás” vagy emberrablás?
Renáta eltűnése után az egész ország találgatta, ki lehetett az ismeretlen elkövető, és mi motiválta tettét. A pszichológusok „szeretetlopásra” gyanakodtak, és, mint utóbb kiderült, nem is jártak rossz nyomon. A rendőrség közel ezer, „gyermek után erősen vágyódó, feltehetően lelkileg sérült” nőt ellenőrzött, így jutottak el Páll Lászlónéhoz.
„Megszültem a gyereket, most jövünk a Margitból!”
A Dunakeszin élő, munkanélküli nő már korábban örökbefogadott egy kislányt, de miután megromlott a viszony közte és a férje között, elváltak, és a kislányt a férfinál helyezték el. Pállné ekkor elhitette volt férjével és rokonaival, talán még önmagával is, hogy gyermeket vár; továbbá kérte a férfit, hogy karácsonyt hadd töltse nála az örökbefogadott kislány. A volt férj erre nem volt hajlandó, Pállné pedig összeomlott. Napokon át céltalanul bolyongott a fővárosban, pályaudvarokon vagy kapualjakban aludt. „December 23-án (…) kora délután betért a Halló bár mellékhelyiségébe, s kifelé jövet a ruhatárosnő szemrehányást tett neki, mondván, ilyen hidegben miért hagyja az utcán gyermekét. Pállné először nem fogta fel a ruhatáros korholó szavait, de az utcára kilépve mindent megértett.
A bár alkalmazottja összetévesztette őt egy másik asszonnyal”
– írta az ügyről a Magyar Rendőr. A zavarodott Pállné ekkor tolni kezdte a babakocsit, majd kikapta onnan a csecsemőt és fogott egy taxit. „Megszültem a gyereket, most jövünk a Margitból!” – állított be édesapja óbudai lakásába, karján a csecsemővel.
Horváth Renátából Szabó Erzsébet
Pállné arra sem volt rest, hogy meghamisítsa a baba iratait. Az anyakönyvi hivataltól másolatot kért a korábban örökbefogadott kislány iratairól, majd írógépet bérelt, és átírta rajta az adatokat (csakúgy, mint saját, régebbi kórházi zárójelentésén). Végül ez vezetett a lebukásához: 1988 októberében a nyomozók bejelentést kaptak egy feltűnő módon meghamisított anyakönyvi kivonatról. Pállné a kislányt egyébként becsülettel gondozta, bár rejtély, hogy nem szúrt senkinek szemet a rokonok közül, hogy egy csecsemőt fülbevalóval, gyógyult köldökcsonkkal adnak haza a kórházból.
Egy év felfüggesztett
Pállné, miután őrizetbe vették, elmondta: tudja, hogy a társadalom szemében súlyos bűncselekményt követett el, de az anyaság utáni vágya olyan erős volt, hogy még ma is úgy érzi: kapjon bármilyen súlyos büntetést, az a tíz hónap, amíg magáénak tudhatta a szépen fejlődő, egészséges kislányt, mindent megért. A nő közokirat-hamisítás, családi állás megváltoztatása és lopás miatt állt végül bíróság elé – az emberrablást ekkor még nem ismerte a magyar büntető törvénykönyv. Végül egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, azzal az indoklással, hogy abban a környezetben, ahol él, „a gyermektelenség voltaképpen a csökkentértékűséggel egyenlő, s ez enyhíti a joggyakorlatban igen ritkán előforduló bűncselekmény súlyosságát.” (Borítókép: Fortepan / Vimola Károly)
Ha szívesen olvasnál egy másik történetet is a 80-as évekből, ezt a cikket ajánljuk.
