A 18. század végén, a 19. század elején az orvoslás és az anatómia fejlődése miatt hatalmas kereslet alakult ki Angliában a felboncolható holttestek iránt. Sírrabló bandák jelentek meg, amelyek szinte semmitől sem riadtak vissza, hogy megszerezzék a friss tetemeket.
„A felboncolható testek elégtelen mennyisége egyidős probléma az anatómiával magával” – ezzel a felütéssel kezdődik James Blake Bailey, az angol Királyi Sebészeti Kollégium könyvtárosának írása. És valóban ez volt a helyzet Angliában a 18. század közepétől egésze a 19. század elejéig. Pontosabban 1832-ig, amikor törvénybe foglalták (Warburton Anatomy Act 1832), hogy az orvosok és medikusok felboncolhatják azokat a holttesteket, amelyeket senki sem vitt el, valamint azt is, hogy fel lehet ajánlani a holttesteket boncolásra.
Kereslet és kínálat
A 18. század végétől rohamos fejlődésnek indult az orvostudomány, különös tekintettel az anatómiára és a sebészetre. Ez azonban nem várt problémákat is hozott: oly mértékben nőtt az igény a tudományos célból felboncolható holttestek iránt, hogy egyszerűen nem lehetett legális forrásokból kielégíteni a keresletet.
A boncolás társadalmi megítélése ugyanis roppant negatív volt: a halálnál is jobban viszolyogtak tőle az emberek. Ennek részben vallási oka volt, sőt, hosszú időn keresztül még az anatómiai tankönyvekben is foglalkoztak a lélek kérdésével. Isbrand van Diemerbroeck utrechti professzor 1672-es tankönyve, az „Anatome corporis humani” volt az utolsó, amely a boncolás során külön kitért a lélekre. A társadalmi hozzáállás márpedig sokkal lassabban változott, mint a tudományos meghatározás. A boncolásra az egyetlen törvényes keretet így egy 1751-es törvény jelentette, amely kimondta:
„semmilyen esetben sem szabad megengedni, hogy gyilkosok holttestét eltemessék, kivéve, ha azt előzőleg felboncolták, és anatómiai vizsgálatnak vetették alá.”
A kereslet és a kínálat azonban áthidalhatatlan távolságba került egymástól. Egy év alatt átlagosan 55 bűnözőt végeztek ki Angliában, amelyek közül azonban mindössze 4 vált felboncolhatóvá az 1751-es Murder Act (gyilkossági törvény) révén – az anatómiai iskoláknak azonban több mint 500 tetemre lett volna szükségük egy évben. A sikeresen elvégzett medikusképzésnek ugyanis boncolásokon való részvétel is a feltételei közé tartozott.
Egy sírrabló naplója
Az egyre növekvő keresletben egyesek remek üzleti lehetőséget láttak – ahogy arról egy egészen különleges kordokumentum tanúskodik, amely „Egy feltámasztó naplója” néven vált ismertté. Joseph Naples írta, aki sírrablóként kereste a kenyerét – naplója 1811-es és 1812-es tevékenységének feljegyzéseit tartalmazza.
Naples 1774-ben született, és valószínűleg egészen más karriert képzelt el magának, amikor a HMS Excellent hadihajón szolgált, és Nelson admirális alatt 1797-ben részt vett a St. Vincent-foki csatában, amikor az angol haditengerészet súlyos vereséget mért a spanyol flottára az első koalíciós háborúban.
Valamikor a 19. század elején azonban nehéz helyzetbe került, és nem tudott ellenállni a kísértésnek. Több korabeli forráshoz hasonlóan Naples is egy sötét alakról számolt be naplójában, egy skótról, akit White-nak hívtak – ő szervezte be a férfit, aki akkoriban a clerkenwelli temetőben dolgozott sírásóként. Sírrablói karrierjének ez az átmeneti időszaka azonban nem tartott sokáig: elkapták és lecsukták, sőt, el is tiltották a sírásástól.
Ezután lett a Borough nevű banda tagja, immár „főállásban” foglalkozva frissen eltemetett holttestek elrablásával és eladásával Edinburgh-ben és környékén.
Feljegyzései tételesen feltüntetik minden napra vonatkozóan a megszerzett tetemek számát, az értük kapott díjazást és a kiadásokat, például a temetőőröknek fizetett kenőpénzeket. 1811 novembere és 1812 decembere között összesen 194 éjszaka adatai szerepelnek benne: ebből 124-en foglalkoztak sírrablással; 10 éjjel az előkészítésre és a tetemek eladására ment el; 47 alkalommal a túl erős holdfény miatt nem lehetett „feltámasztani”. A maradék 13-ból két alkalommal bokszmeccsre mentek, egyszer színházba, két éjszaka egy rivális bandát figyeltek meg, és egy alkalommal a bandatagok közötti konfliktusokat kellett elsimítani.
Hét olyan éjszaka is akadt a 194 között, amikor túlságosan részegek voltak ahhoz, hogy dolgozzanak.
Egyik kuncsaftjuk Sir Astley Cooper, az elismert sebész volt – az orvos 1791. és 1825. között anatómiát tanított, ez alatt az idő alatt állandóan kapcsolatban állt sírrablóbandákkal. Ez nem volt szokatlan dolog akkoriban: a tanároknak és medikusoknak elengedhetetlen szükségük volt holttestekre, amivel a sírrablók gyakran vissza is éltek, egyre magasabb árat követelve egy-egy tetemért. Az Anatómiai Különbizottság 1828-as jelentése szerint
egy holttestért 2-8 guinea-t fizettek. Egy aranypénz 21 shillinget ért – egy napszámos teljes napi keresete akkoriban 1 schilling volt.
Jobb híján a tanárok egy darabig tűrték a kizsákmányolást, majd megalapították az anatómiai klubot – a védegylet tagjai vállalták, hogy egy meghatározott összegnél nem hajlandók többet fizetni a sírrablóknak.
Valódi föltámasztás
James Blake Bailey könyve egy különleges esetet is megemlít: John Macintire-t annak rendje és módja szerint eltemették 1824. április 15-én, ám a sírrablók kiásták és eladták egy medikus iskolának. Ekkor derült ki, hogy valójában nem is hunyt el, csak egyfajta transzba esett – ez az egyetlen feljegyzett eset, amikor a feltámasztók valóban nevükhöz méltó tettet hajtottak végre.
Nemcsak sírokból, házakból is raboltak
Sok, a Borough-bandához hasonló csoport működött, ám nem minden holttest a föld alól került elő. A bűnbandák gyakran törtek be olyan házakba, amelyekben felravataloztak holttesteket; máskor együttérzést színlelve, a legkülönbözőbb módszereket bevetve nyertek bebocsátást az otthonokba, ahol altatóval preparált itallal kínálták a gyászolókat – mire felébredtek, elhunyt rokonuknak nyoma veszett.
A legtöbb esetbe persze a frissen elhantolt holttestek voltak a sírrablók célpontjai. Joseph Naples sírásó korában saját módszert alakított ki: amikor a sír már készen állt, kivette a tetemet a koporsóból, és egy zsákba tette. Ahogy a kiásott földet a koporsóra hányta, a zsákot újra és újra kiszabadította a ráhulló föl fogságából. Csak akkor hagyta, hogy a zsákot, benne a tetemmel, elfedje a föld, amikor már majdnem teljesen betemette a gödröt.
Így látszólag rendben eltemette az elhunytat, ám amikor éjszaka visszatért, pár mozdulattal kiszabadíthatta a zsákot a vékony földréteg alól.
Thomas Wakley angol sebész, a The Lancet című, ma is létező orvosi folyóirat alapítójának beszámolója szerint kedvelt módszere volt a rablóknak, hogy a sírtól pár méterre ástak gödröt, majd onnan alagutat az elásott koporsóhoz, amelyből a tetemet egyszerűen kihúzták – gyakran egy speciális eszközt használva ragadták meg a nyakánál fogva. „Miután megszerezték a holttestet, a keskeny aknát könnyen feltöltötték, és a gyeptéglát pontosan visszahelyezték. A halott rokonai, látva, hogy a sír feletti földet nem bolygatták meg, azt gondolták, hogy a holttest megmenekült a feltámasztóktól, ám ritkán vették észre a néhány méterrel arrébb gondosan visszahelyezett gyepdarabot” – írta a sebész.
Csapdák és különös szerkezetek
A sírrablók tevékenysége hatalmas felháborodást váltott ki: ha tetten érték őket, annak gyakran lincselés lett a vége. Egyes temetőkben fegyvercsapdákat helyeztek el, ám ezek ritkán akadályozták meg a sírrablást: a lopás éjszakája előtti délután egy „gyászoló özvegy” sétált végig a temetőn, egymás után hatástalanítva a szerkezeteket.
Olykor vaskoporsókba temették a halottakat, ám ezek meglehetősen drágák voltak. Máskor rácsokkal (angolul: mortsafe) vették körül a sírt, hogy így akadályozzák meg a feltámasztók munkáját. Egy korabeli skót lap egy igazán különös esetről is beszámolt. „Az apa, rettegve a holttestrablóktól, egy kis dobozt csináltatott, amelyben halálos szerkezet bújt meg: vezetékek kapcsolták a koporsó négy sarkához, és a koporsó tetejére rögzítették. Közvetlenül azelőtt, hogy a koporsót a földbe engedték, nagy mennyiségű puskaport öntött a dobozba, és a rejtett szerkezetet máris pusztításra készen állt.”
„Az általános vélemény az volt, hogy ha valaki megpróbálja elemelni a holttestet, azonnal felrobban.”
Az óvintézkedések és a közfelháborodás ellenére a sírrablások folytatódtak. Sőt, egyesek nem elégedtek meg a természetes körülmények között elhunytakkal, és saját maguk is segédkezet nyújtottak – lásd keretes írásunkat.
A Burke–Hare-gyilkosságok
William Burke és William Hare 1827-ben találkozott, amikor Burke beköltözött a Hare által üzemeltetett panzióba. Ugyanez év decemberében az egyik bérlő, egy katona természetes körülmények között elhunyt – Hare ötlete volt, hogy lopják ki a koporsóból, és adják el a tetemet. Első áldozatuk is egy bérlő volt, aki megbetegedett – leitatták és eltették láb alól. Jövedelmező tevékenységüket folytatták, és összesen 16 embert gyilkoltak meg. Magabiztossá és gondatlanná váltak: eltették láb alól a városban Dilis Jamie-ként ismert nyomorék koldust – jellegzetes holttestét azonban felismerték a medikusok. Ezt még megúszta a páros, ám azt már nem, amikor Mary Docherty-vel végeztek: két bérlőjük megtalálta a holttestet az ágy alatt. Feljelentették a gyilkosokat, és az ezt követő nyomozás hamarosan mindent kiderített.
A sírrablásoknak csak az 1832-es Warburton Anatomy Act névre hallgató törvény vetett véget, amely lényegében okafogyottá tette a tevékenységet, hiszen az új szabályozásnak köszönhetően megfelelő mennyiségű felboncolható holttesthez jutottak a medikus iskolák.
Egészen más okból, de a fáraók sírja is kedvelt célpontja volt a sírrablóknak: olykor már közvetlenül a temetés után kifosztották őket.
