Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ezerszer hallott történetek és tényként ismert dolgok, melyekről azt hinnéd, a valóságon alapulnak, pedig többnyire a fantázia szüleményei. Lerántjuk a leplet a történelem legismertebb tévhiteiről.
A hidegháborús filmek visszatérő motívuma a vészhelyzeti piros telefon, melynek egyik vége közvetlenül a Fehér Házba, a másik pedig a Kremlbe van bekötve, hogy egy atomháborúval fenyegető vészhelyzet esetén a két szuperhatalom vezetője közvetlenül és azonnal kapcsolatba léphessen egymással. De vajon tényleg létezett ilyen telefonvonal, vagy csupán az írók, filmesek kitalációja az egész?
Az atomháború megakadályozása volt a cél
A Moszkva–Washington forródrót valóban létezett a hidegháború idején, azonban nem olyan formában, mint ahogyan a fikciós művek elhitették a közönséggel. Egy közvetlen vészhelyzeti csatorna ötlete már az ’50-es évek második felében felmerült, amikor amerikai nemzetbiztonsági szakértők és politikatudósok javasolták annak felállítását az elnöknek; a neves politikai újságíró, Jess Gorkin még Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak is felvetette az ötletet, amikor Hruscsov 1959-ben két hétre az Egyesült Államokba látogatott.
Az ötlet megvalósítását végül az 1962. októberi kubai rakétaválság hatására vették napirendre, amikor gyors döntések sorozatán múlt, hogy végül nem tört ki a harmadik világháború. A Kennedy-kormány belátta, elengedhetetlen az azonnali, zavartalan összeköttetés a szovjet féllel, nehogy egy véletlen félreértés vagy információhiány katasztrófához vezessen. A forródrótot − amely a kölcsönös megállapodás szerint kizárólag vészhelyzeti kommunikációra használható, általános üzenetküldésre nem − 1963. augusztus 30-án helyezték üzembe, ekkor küldték az első (próba)üzenetet is, amely egy mondatból („a fürge barna róka átugorja a lusta kutyát”) és egy számsorból állt.
A forródrót első éles használatára négy évvel később, a hatnapos arab–izraeli konfliktus idején került sor, amikor Lyndon Johnson amerikai elnök megüzente Alekszej Koszigin szovjet kormányfőnek, hogy a szituáció miatt légierő állomásoztatását fontolgatja a mediterrán térségben.
Forródrót igen, piros telefonok nem léteztek
A forródrót azonban a valóságban egyáltalán nem hasonlított a filmekben ábrázolt piros telefonokra, melyek közvetlenül az Ovális Irodában, illetve a szovjet pártfőtitkár irodájában csengtek. A vészhelyzeti üzenetküldést két, egymással összeköttetésben lévő távírógéppel oldották meg, melyek a Pentagon épületébe, illetve a Kremlbe voltak bekötve. Az amerikai elnök az irodájából egy titkosított telefonvonalon felhívta a Pentagont, lediktálta az üzenetet, majd az ottani kódoló munkatársak begépelték azt a távíróba, és (szintén egy titkos csatornán át) továbbították Moszkva felé.
Az elektronikus jellé alakított üzenet Washingtonból először az Atlanti-óceánon át Londonba továbbítódott, onnét Koppenhágán, Stockholmon és Helsinkin keresztül érkezett meg Moszkvába (és ugyanezt az utat tette meg visszafelé is). A vészhelyzeti üzenetküldés lehetősége az év bármely napján, a nap 24 órájában a két fél rendelkezésére állt, az üzenet maga pedig néhány perc alatt eljutott az egyik végpontból a másikba. Az 1970-es évektől a hagyományos elektronikus üzenetküldést műholdas jeltovábbítással egészítették ki, a ’80-as években a Reagan-kormány javaslatára a távírókat faxberendezések váltották fel, 2008 óta pedig már titkosított e-mail biztosítja a zavartalan összeköttetést.
A sohasem létezett piros telefonok valójában két, ugyanabban az évben, 1964-ben bemutatott hidegháborús filmnek köszönhetően vonultak be a köztudatba. Sidney Lumet Bombabiztos című thrillerje és Stanley Kubrick fekete humorral bőségesen megpakolt szatírája, a Dr. Strangelove egyaránt egy kommunikációs hiba következtében kirobbanó nukleáris krízis történetét mesélik el, és mindkét (egyébként fekete-fehér) filmben fontos szerepet kapnak a két szuperhatalom vezetőinek azonnali beszédváltását lehetővé tevő vészhelyzeti telefonkészülékek.
Ha tisztázni szeretnél egyéb történelmi tévhiteket, kövesd sorozatunkat, amelyben jól ismert, de nem feltétlenül igaz történeteknek járunk utána.
