Megint itt a tavaszi böjt időszaka, amikor én valamiért mindig úgy érzem, hogy lemondásokkal kell próbára tennem magam az étkezés terén (is), pedig fogyókúrára egyébként semmi szükségem nincs. Évek óta nem iszom alkoholt a hamvazószerdától húsvétig terjedő másfél hónapos időszakban, és emellé tavaly a kávéivással és a húsevéssel is felhagytam. Mivel a három megvonás közül a kávé bizonyult a legnehezebbnek, azt idénre is bevállaltam, de a vegetáriánussághoz szinte egyáltalán semmi lelkierőre nem volt szükségem - mivel egyébként sem eszem túl sok húst -, ezért helyette kitaláltam valami mást.
Pontosabban nem én találtam ki, hanem egy ismerősöm ejtette el azt a megjegyzést, hogy az lenne az igazán nagy szám, ha az édességekről mondanék le, tudja ugyanis, milyen javíthatatlanul édesszájú vagyok. Ha már lúd, legyen kövér, mondtam erre én, és úgy döntöttem, nemhogy nem eszem és nem is iszom semmit, amihez cukrot (mézet, édesítőt) adtak hozzá. Friss gyümölcs, ezeknek facsart leve, "üres" tea, tej cukrozatlan kakaóporral vagy sózatlan-pörköletlen mandula - ezek jelentik számomra mostanában a desszertet.
Érdekes módon a kávénemivástól idén már nem kapok fejfájást, az édességtelenségnek azonban volt annyi mellékhatása, hogy az első héten többször is álmodtam azt, hogy eszem valamit, amiről utólag jut eszembe, hogy cukor volt benne. A cukormentes diétát meglepően komplikált megszervezni, ha az ember nem kizárólag azt eszi és főleg issza, amit maga készít. Egy-egy beülés alkalmával ugyanis ha nincs tea vagy 100%-os gyümölcslé az adott vendéglátóipari egységben, nem nagyon marad számomra más az ásványvizen kívül. Egy kávézóban egy pohár meleg tejjel kényeztettem magam a múlt héten.
Ha valaki még csak le sem akar fogyni, akkor egy ilyen diéta alapvetően értelmetlen, elismerem. De azért tanul közben az ember magáról néhány dolgot, legfőképpen az ételhez, étkezéshez való viszonyáról. Megdöbbentő ugyanis, mennyi örömet merít az ember önmagában az evésből-nassolásból. Ha nincs kávészünet, nincs sütizés, nincs ivászat, nincs ott az a pohár(/üveg) bor, amibe az ember a bánatát(/stresszt) belefojthatja, elég nehéz elmenekülni a hétköznapok és a gondok elől, főleg, ha az ember még csak nem is cigizik. Márpedig nyilván nem én vagyok az egyetlen,a ki felé a világ éppen nem a legbarátságosabb arcát mutatja idén kora tavasszal.
Ha mégis van értelme egy ilyen gyakorlatnak, az az, hogy az ember megtanulja megtalálni és felértékelni a többi örömöt, amit az élet nyújt. Együttlétek, pár perces napsütés, zene, film, művészet, sport - és persze a "rendes kaja" is ott van. Ha megkérdezik, hogy miért csinálom, akkor most azt válaszolom, én ezért. A poszt végén a kérdés idén is ugyanaz, mint tavaly: rendelkezik-e ön is hasonló kényeztetés-megvonási tapasztalatokkal? Mi az, amiről le szokott, vagy le szeretne mondani? És főként: miért?
