Ha azt hiszed, amikor unatkozol, az agyad semmit nem csinál, akkor nagyot tévedsz...
Mikor unatkoztál utoljára? Arra gondolunk, amikor nem lapoztad a telefont, nem hallgattál zenét, nem néztél sorozatot, csak ültél csendben, és nem csináltál semmit. Valószínűleg nagyon régen, mert a mai világban az unalom szinte tiltott állapotnak számít. Folyton ingerre vágyunk, mindig valami történik körülöttünk, és ha pár perc szünet adódik, azonnal elővesszük a készüléket, nehogy „pazaroljuk” az időt. Pedig a tudomány szerint éppen ezzel ártunk magunknak. Az unalom ugyanis nem ellenség, hanem nélkülözhetetlen barát, amely segít abban, hogy tisztábban lássuk önmagunkat, és közelebb kerüljünk a boldogsághoz.
Unatkozol? Akkor az agyad hálás!
Arthur C. Brooks, a Harvard Egyetem professzora szerint az unalom egyfajta jelzés, hogy itt az ideje megállni, kikapcsolni és teret adni az elménknek. Ha folyamatosan lefoglaljuk magunkat, az agyunk soha nem jut el odáig, hogy feldolgozza a tapasztalatainkat, vagy feltegye azokat a nagy kérdéseket, amelyek valóban számítanak: ki vagyok, merre tartok, mitől érzem jól magam az életben. Érdekes módon az agy nem áll le, amikor unatkozunk.
Épp ellenkezőleg: bekapcsol egy különleges hálózat, amelyet a kutatók „default mode network”-nek, alapértelmezett hálózati módnak neveznek. Ez a rendszer akkor aktív, amikor nem kell semmire koncentrálnunk.
Ilyenkor az elménk szabadon kalandozik. Gondolatok és emlékek kapcsolódnak össze, új ötletek születnek, és gyakran ekkor érkeznek a legjobb felismerések. Nem véletlen, hogy sokan zuhanyzás közben, séta alatt vagy egy buszon zötykölődve találják meg a megoldást régóta nyomasztó problémákra.
Az unalom tehát a kreativitás egyik legfontosabb forrása, de ugyanilyen lényeges szerepe van abban is, hogy tisztábban lássuk, mi fontos számunkra, és hogyan illeszkedünk a minket körülvevő világba.
Nehogy unatkozz!
A modern ember szinte mindenáron kerüli ezt az állapotot. A várakozás perceit azonnal kitöltjük görgetéssel, a séta közbeni csendet zenével, a szabad estéket filmekkel. A folyamatos zaj azonban nem engedi, hogy az elménk dolgozzon – vagyis nem azon, amire addig nem jutott ideje. Így elveszítjük annak a lehetőségét, hogy feldolgozzuk az élményeinket, és valódi kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal.
A kutatások egyre inkább azt mutatják, hogy azok, akik soha nem hagynak időt a gondolataiknak, hajlamosabbak a szorongásra és a depresszióra. Sokaknál jelenik meg egyfajta ürességérzés is: látszólag minden rendben van, mégis hiányzik valami, amit nem tudunk megfogalmazni.
Van egy híres kísérlet, amely jól illusztrálja, mennyire kényelmetlennek érezzük az unalmat. Résztvevőknek mindössze tizenöt percet kellett volna csendben eltölteniük, semmilyen elfoglaltság nélkül. Egyetlen lehetőségük volt elütni az időt: megnyomhattak egy gombot, amely fájdalmas elektromos sokkot adott. Meglepő módon a legtöbben inkább újra és újra megütötték magukat, csak hogy elkerüljék a semmittevést. Ez is bizonyítja, mennyire idegen lett számunkra a csend, pedig a lelkünknek pontosan erre lenne szüksége.
Az unalom nem tabu és kicsit sem rossz
Brooks szerint az unalom megtűrése és megélése készség, amelyet ugyanúgy lehet fejleszteni, mint egy izmot. Az elején feszengést, idegességet okozhat, de ha rendszeresen gyakoroljuk, idővel felszabadító élmény lesz.
Nem kell rögtön órákat csendben tölteni. Elég, ha apró lépésekben szoktatjuk magunkat a nyugalomhoz. Például esténként letehetjük a telefont egy bizonyos idő után, hogy ne a képernyővel zárjuk a napot. Étkezések közben kipróbálhatjuk, milyen, ha semmi nem vonja el a figyelmünket az ízekről vagy a társaságról. Néha sétálhatunk zene nélkül, figyelve a környezet hangjaira és a saját gondolatainkra.
És időről időre adhatunk magunknak tizenöt percet, amikor egyszerűen nem csinálunk semmit.
Az eredmény sokszor meglepő. Ha hagyjuk, hogy az elménk kalandozzon, nemcsak a kreativitásunk élénkül, hanem tisztábban látjuk az érzéseinket is. Jobban megértjük, mi fontos számunkra, és mi az, ami valójában nem. Kapcsolataink is mélyebbé válhatnak, hiszen, ha nem vonja el semmi a figyelmünket, őszintébben és figyelmesebben tudunk jelen lenni a másik emberrel. Mindezek mellett a nyugalom is erősödik: kevésbé kísérti az állandó érzés, hogy lemaradunk valamiről.
Nem kell tehát félni az unalomtól. Nem hiányosság, hanem lehetőség. A boldogság egyik kulcsa nem feltétlenül a több (több inger, a több élmény, a több szórakozás) hanem éppen a kevesebb. Az unalom tehát nem teher, hanem ajándék, amely segít közelebb kerülni önmagunkhoz, és végső soron boldogabbak lehetünk a megélése révén.
Ha tetszett a cikk, olvasd el, miket csinálunk, amikor unatkozunk az online meetingeken.
