Sonkás kifli sonka és tojás nélkül, hamis húsleves, párizsipörkölt. Az 50-es években sokak számára nem jutott megfelelő mennyiségű vagy minőségű étel az asztalra – ezt azonban a propaganda a világért sem ismerte volna be.
A második világháború után – amikor a háborús hiánygazdaság eredményeképpen legfeljebb tökbélből készült húsleves és a cikóriakávé jelentette az ünnepi fényűzést – továbbra sem volt zökkenőmentes a lakosság ellátása, így nem meglepő, hogy a korabeli lapok a takarékosságra helyezték a hangsúlyt, amikor recepteket vagy konyhai tippeket közöltek. Természetesen ekkor is akadtak olyanok, akik egyenlőbbek voltak az egyenlők között: a legfelsőbb körök pártfunkcionáriusainak egyáltalán nem kellett nélkülözniük.
Datolya, banán és egyéb luxusételek Rákosinál
1955 késő őszén Rákosi Mátyás magához hívatta az Írószövetség három titkárát: Karinthy Ferencet, Vészi Endrét és Kuczka Pétert. A „kis molett” – ahogy az ifjabbik Karinthy nevezte Rákosit – órákig faggatta a három írót, kifejtette sajátos nézőpontját a magyar irodalom helyzetéről és céljairól. Az estébe nyúló beszélgetésen – amint azt Karinthy Ferenc Staféta című kötetéből megtudhatjuk – vacsorával is megkínálta meghívottjait:
„Lazacos, kaviáros, sonkás szendvicseket kínálgattak, hűsítőket, narancsot, banánt, déligyümölcsöt. Nemigen kérettük magunkat, ezek akkoriban ritka ínyencségek voltak, idegességünkben is jócskán faltunk.
Kuczka pár szem datolyát félrerakott és begöngyölt a papírszalvétájába. Talán ösztönösen, meg sem gondolva, mit művel, mert ahogy a többiek rámeredtek, zavarba jött, motyogott: – Bocsánat, a kislányom még sose látott ilyet, azért…
Kínos kicsi csönd támadt. Rákosi elvörösödött.
– Vigyen neki banánt, narancsot is! – s szemének egy oldalvillanásával utasította a pincért, hogy csomagolják be.”
Spórolós fogások
A lakosság döntő többségének természetesen nem adatott meg, hogy Rákosi asztaláról küldjenek neki ritkaságszámba menő déligyümölcsöket. (Hogy a banán mennyire luxuscikknek számított, jól mutatja, hogy még a 70-es, 80-as években is hiánycikknek számított: csak télen lehetett kapni, kevés helyen, leginkább pult alól vagy megfelelő összeköttetések birtokában. Ha valaki nem rendelkezett megfelelő ismeretséggel, kénytelen volt sorban állni az egzotikus finomságért, és reménykedni, hogy nem pont előtte fogy majd el.) A „vas és acél” országában az ötvenes években sokkal inkább spórolós fogások kerültek előtérbe: a hús, a tojás vagy a tejtermék egyáltalán nem számított alapélelmiszernek: bár a negyvenes évek végére a mezőgazdasági termelés helyreállt, az erőszakos államosítás következtében ismét akadozni kezdett az ellátás.
Fáradságos munka volt a főzés
A háztartások többségében még sparhelttel fűtöttek és főztek. A cselédek és szakácsnők már a múlt ködébe vesztek, a főzés fáradságos művelet volt: miután a háziasszony nagy nehezen, sokszor órákig tartó sorban állás után beszerezte a hozzávalókat, gondoskodnia kellett a tűzifáról, begyújtani és őrizni a sparhelt tüzét, majd sokszor folyó víz nélkül elmosogatni a koszos edényeket, amihez sokszor az udvarról vagy a közkútról szerezte be a vizet. Falun az ötvenes években a leggyakrabban a kenyeret is otthon sütötték (már, ha maradt miből: az erőszakos beszolgáltatások és „padlássöprések” időszakában ez sem volt evidens). Az átlagember rántott levest reggelizett, egy karéj kenyérrel vagy a sparhelten készített, fokhagymás-zsíros pirítóst, a gyerekek kezébe lekváros kenyeret nyomtak. Hús legfeljebb hetente egyszer-kétszer került az asztalra: ennek beszerzése is nehézségekbe ütközött, a „feketevágásnak”, azaz az engedély nélküli disznóvágásnak pedig súlyos következményei lehettek, így kevesen merték kockáztatni.
Receptek az 50-es évekből
Mindezek után nézzük, milyen recepteket ajánlgattak a lapok az 50-es évek háziasszonyainak. A Dolgozó Nőben többek között szerepel a rizses tüdő, a paradicsomos tök és a véreshurkaleves; de sokszor közöltek hús nélkül is elkészíthető ételek leírását is: töltött karalábét, töltött padlizsánt, sőt húslevest is lehetett így elkészíteni. Sokszor megjelentettek „hamis” ételrecepteket is, például hamis gulyás vagy hamis mézes, amiben mézet cukor és szilvalekvár helyettesítette. A töltött zsemle tölteléke tejföllel, zsírral összekevert darált párizsi vagy krinolin volt, csakúgy, mint a rakott kelkáposztáé.
De szerepel a receptek között a sonkás kifli (sonka és tojás nélkül), a széna-szalma (főtt és olajban kisütött metélt tészta keveréke, fahéjjal-cukorral meghintve), a szafaládé sütve, a párizsi pörköltnek elkészítve és a tojásfasírt (főtt tojás, vízben áztatott kenyérrel dúsítva, majd forró olajban kisütve) is.
Feltűnően sokszor említik Petőfi állítólagos kedvencét, a székelykáposzta is.
Takarékossági napok a konyhában
A takarékosság kiemelt szerepet kapott az ötvenes években. A Magyar Vasárnap Női Szakasz című rovatában arra buzdította a háziasszonyokat, tartsanak takarékossági napokat (aznap főzzenek abból, ami megtalálható odahaza), a zsíros edények papírosát használják fel a kályha vagy a sparhelt begyújtásához, papucsot pedig varrjanak maguknak. A korabeli propagandasajtó azonban tagadta, hogy nehézségek lennének az élelmiszer-ellátásban: sőt, a „múlt rendszer”, a Horthy-korszak vagy az imperialista angol munkáscsaládok sanyarú étrendjén sajnálkozott.
Az 50-es évektől kezdve megjelentek a nagyüzemi étkeztetés első hírmondói is. Az Üzemétkeztetési Vállalat 1950 végén nyolc nagyüzemi konyhát üzemeltetett Budapesten, így például a Soroksári úti Ételgyárat, ami „naponta 17 500 ebédet és 9000 vacsorát” állított elő, de az Erzsébet körúti hajdani Royal szálló is népkonyha lett. A hagyományos vendéglátás ezzel szemben visszaszorult, azaz leginkább szándékosan visszaszorították: a hajdani polgári kávéházak és vendéglőkben zajló társas érintkezés minden formája veszélyes lehetett a fennálló rendszer számára. (Borítókép: Egressy út 35-51., a Posta Központi Járműtelep konyhája 1955-ben. Forrás: Fortepan / Bolvári László)
Ha érdekel, hogyan ettünk az üzemi étkezdék ben a Kádár-korszak idején, ezt a cikket ajánljuk.
