Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ő itt Sanyi. Sanyit a munkahelyén csúnyán le szokta teremteni a főnöke. Sanyi egész nap dúl-fúl magában, aztán hazamegy és összeveszik a feleségével, aki aztán a gyerekekkel kiabál. Ne légy olyan, mint Sanyi. De akkor mit lehet tenni? Hogyan lehet megtörni az agresszió destruktív köreit? Legújabb sorozatunk kilencedik részében összegyűjtöttük, mit érdemes tudnod az eltolásról.
Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között. De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk – ki gyakrabban, ki ritkábban. A szorongás csökkentésére az énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást. Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. Új pszichológiai sorozatunkban ezeket az elhárító mechanizmusokat mutatjuk be.
Ha sokáig visszatartod, előbb-utóbb robbansz
Az eltolás (más néven eltolódás vagy áttolás) némileg hasonlít a projekcióra: a személy itt is egy másik szituációba helyezi át az elfojtott vágyait és impulzusait, gyakran tudattalanul. Az eredeti célpont elfogadhatatlan vagy túlságosan veszélyes, ezért a késztetéseit egy biztonságosabb tárgyra irányítja át. Így elkerüli a konfrontáció, a fenyegetés és a szorongás jelentős részét, viszont gyanútlan, többnyire védtelenebb embereken vezeti le a feszültségeit. Néha pont azokat bántja, akikkel egyébként biztonságban érezné magát, vagy akik a gondjaira vannak bízva. Az eltolás egyszer-egyszer szinte mindannyiunkkal előfordul. Véletlenül ráripakodunk a partnerünkre vagy a gyerekre, aztán gyorsan észbe kapunk és bocsánatot kérünk (mert a szó szoros értelmében eltoltuk). Ha viszont ez a működésmód rendszeressé és/vagy intenzívvé válik, akkor az rendkívül abuzív lehet, és megágyazhat egy bántalmazó kapcsolatnak.
Példák eltolásra
A tanárod megsért valamivel, de nem mersz ellenkezni vele. Hazamész és leszidod a kutyát, vagy apróságok miatt egzecíroztatod a lakótársadat. Az is előfordulhat, hogy nagyon megtetszik az egyik kollégád. Egész nap mellette ülsz az értekezleten, egész testedben érzed a bizsergést. Pár órával később óriásit szeretkezel a partnereddel. Tegyük fel, hogy állást keresel, és napról napra fogy a pénzed. Elkezded gyűlölni a bevándorlókat, mert úgy érzed, ők veszik el előled a munkát.
Néha a testi állapotunkból következtetünk az érzelmeinkre
Ahogyan a Verywell Mind is kiemeli, az eltolás eredetileg nem szerepelt Anna Freud 1936-ban megjelent klasszikus művében, Az én és az elhárító mechanizmusok című könyvben. Jelentőségét csak később fedezték fel az elméletalkotók, ám ami az empirikus bizonyítékokat illeti, eleinte meglehetősen vegyes kép bontakozott ki. Végül is az érzelmek kutatása lett az a terület, ahol kiderült, hogy az ún. arousal- (izgatottság) szintünket át tudjuk vinni egyik szituációról a másikra, sőt az érzelmeinkre gyakran a vegetatív állapotainkból következtetünk. A környezetünkben keresünk valamilyen magyarázatot, és végső soron a helyzet kiértékelésén fog múlni, hogy végül milyen érzelmet élünk át.
A folyamat szemléltetésére az 1960-as években Stanley Schachter és Jerome E. Singer végzett nagy hatású vizsgálatot. A kísérletben közel 200 egyetemistának adtak „vitamininjekciót”. A kontrollcsoport tagjaiba valójában hatóanyag nélküli sóoldatot fecskendeztek, míg a többi résztvevő adrenalint kapott, amely fokozott szívveréshez, szaporább légzéshez, izomremegéshez vezetett. A személyek egy részét tájékoztatták a szer hatásairól, míg mások nem tudták mihez kötni a testi tüneteiket. A kutatás következő szakaszában az egyének együtt várakoztak a tudósok beépített emberével, aki vagy euforikusan viselkedett (papírgalacsinokkal dobálózott, játékokat kezdeményezett, nagyokat nevetett), vagy dühösen csapkodott és elégedetlenségét fejezte ki a kísérlettel kapcsolatban. Azok az egyetemisták, akik mit sem tudtak az injekció mellékhatásairól, a bennük lévő feszültséget is az érzelmeik számlájára írták: a beépített ember viselkedésének megfelelően hol nagyon boldognak, hol nagyon dühösnek értékelték magukkal. Azokra viszont, akik tudták, hogy adrenalint kaptak, nem hatott annyira a személy viselkedése, mert tudták, hogy a tüneteik nagy részét az injekció okozza.
A következmények nem mindig szándékosak, de pusztítók
Ha észrevétlen marad, az eltolás az agresszió egész láncolatait indíthatja be. Valami hasonló történik, mint a baromfiudvarban megfigyelt csipkedési sorrend esetén: a hierarchia magasabb szintjein állók a kevesebb hatalommal rendelkező társaikon töltik ki a haragjukat. A főnök durván kommunikál a beosztottjával, aki otthon kiabál a házastársával (nem mindig, de legtöbbször a feleségével), aki szidhatja a gyereket (de persze lehet, hogy pont ő védi a bántalmazóval szemben), aki belerúghat a kisebb testvérébe vagy a kutyába. Ráadásul az erőszakos magatartásmintákat sokszor az egyik generáció átadja a másiknak. Az pedig, hogy az indulataink igyekeznek védtelenebb célpontot keresni maguknak, nemcsak a családi, hanem a társadalmi rendszerre is jellemző. Gyakori például, hogy gazdasági krízisek idején felerősödnek az előítéletek, de az is előfordulhat, hogy az emberek nem a korrupt politikusok ellen lázadnak fel, hanem egy kisebbségi csoportból képeznek bűnbakot. Ezeket a konfliktusokat ráadásul a politikai elit sokszor tudatosan maga szítja, külső és belső ellenségképeket gyárt, hogy ne ellene forduljon a népharag.
Mit lehet tenni?
Ahhoz, hogy minimálisra tudd csökkenteni az eltolás előfordulását, a következő irányokba érdemes elindulni:
- Felismerés, önismeret: minden tudatos változási folyamat akkor veheti kezdetét, ha egyáltalán látjuk, hogy min kéne változtatni. Ez eddig eléggé magától értetődőnek tűnik, ám az, hogy mi mit gondolunk egy probléma forrásának, sokszor nem (teljesen) egyezik azzal, amit egy pszichológus a szakmai felkészültségét mozgósítva érzékel belőle. Előfordulhat például, hogy mindig az esti órákban kezdünk el veszekedni a gyerekeinkkel. Persze fáradtabbak vagyunk a nap végén, a lurkók is nyűgösebbek. Ám megeshet, hogy ennél mélyebben húzódik meg a probléma, és tulajdonképpen azért vagyunk dühösek, mert a partnerünk mindig késő estig dolgozik, és vagy nincs otthon, vagy magára csukja a szobája ajtaját. Innen pedig már csak egy lépés, hogy elkezdjünk azon gondolkodni, hogy miként oszlanak meg a gyerekek gondozása körüli terhek, ki mennyire valósíthatja meg önmagát a munkájában, stb. Érdemes lehet tehát mintázatokat keresni a viselkedésünkben, majd egy szakemberrel egyeztetve megvizsgálni a háttérben fellelhető folyamatokat.
- Önérvényesítés: ha képes vagy konstruktív módon felvállalni konfliktusokat, akkor kevesebb olyan feszültség marad benned, amit aztán másokon vezetnél le. Ennek egyik alapeleme, hogy meg tudd húzni a határaidat, és tudj nemet mondani – akár egy olyan állásra, ahol a főnököd garantáltan megkeserítené az életed. Ez persze nem mindig könnyű, de ha az erőszakmentesség az egyik alapértéked, akkor ezt a szempontot is fontos priorizálni, amikor szakmai és magánéleti kérdésekben hozol döntéseket. Ha pedig izolált esetekről van szó, akkor érdemes megtalálni a panasztételi mechanizmusoknak azt az útját, amelyen keresztül építő jelleggel, de határozottan tud eljutni a visszajelzésed a munkatársaidhoz.
- Jótékony feszültséglevezetés: az is sokat segíthet, ha a munkád stresszesebb szakaszaiban tudatosan hosszabb időt hagysz magadnak az esti átállásra. Mielőtt hazaérnél, sétálsz pár megállót, vagy elmész edzeni, ahol kimozgod magadból a feszültséget. Az is lehet, hogy a megérkezést rövid szertartáshoz kötöd, például teszel-veszel 5-10 percet a konyhában, mielőtt igazán jelen tudnál lenni a családod életében. Ha a partnerednek és a gyerekeidnek jelzed, hogy szükséged van erre a kis időre ahhoz, hogy nyugodtabb, kedvesebb, figyelmesebb tudj lenni, akkor bizonyára együttműködnek veled abban, hogy letehesd a munkahelyi feszültségeket.
- Egyenlőségre törekvés: persze mindenkinek lehet rossz napja, és a legtudatosabb emberek is mutatnak időnként túlzó reakciókat. Ha viszont alapszabály nálatok, hogy a családban semmilyen fizikai erőszaknak nincs helye, illetve mindenkinek a szempontjai, igényei, szükségletei egyformán fontosak, az megóv titeket attól, hogy bántalmazó mintázatokba csússzatok. Önreflexióval, nyitottsággal és átlátható kommunikációval pedig el tudjátok érni, hogy a máshol begyűjtött feszültségeitek a lehető legkevesebbszer csattanjanak azokon, akiket a legjobban szerettek.
Érdekelnek más elhárító mechanizmusok?
Mikor mondtad ki utoljára, hogy szomorú vagy dühös vagy? Ha a felnőttek többségéhez hasonlítasz, akkor nem mostanában lehetett. Kultúránkban ugyanis bevett dolog, hogy nem igazán használunk egyszerű érzelmi nyelvezetet a belső állapotaink leírására. Talán gyerekesnek, talán túl szimplának tartjuk. Ehelyett okoskodással és homályos kifejezésekkel bugyoláljuk be a mondandónkat, amivel elrejtjük az érzéseinket – gyakran még önmagunk elől is. Sorozatunk nyolcadik részében az intellektualizációról olvashatsz.
