Lehet másra mutogatni, de boldogabbak nem leszünk tőle

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Sokan kezdenek agresszívan felelősöket keresni és másokat hibáztatni, ha rosszul alakul az életük. Ám ezzel csak egyre boldogtalanabbak lesznek.

"Szar a rendszer." "A férfiak képtelenek elköteleződni.""A csajokat csak az érdekli, hogy milyen autód van." "Jól végeztem a munkám, csak a főnököm pikkel rám." "Sikeresebb lennék, ha nem lenne minden beosztottam ennyire sötét."

Akár a magánéletben, akár a munkahelyen gyakran láthatunk olyan embereket, akiknek mindig igazuk van, akikkel mindig szörnyű dolgok történnek, akik így egyre magányosabbak és boldogtalanabbak lesznek. Sokan ugyanis, ha egy élethelyzetben nem érzik jól magukat, elkezdenek agresszívan felelősöket keresni, másokat hibáztatnak saját életük alakulásáért. Gyakran általánosítanak, így igazolva téves elképzeléseiket, felmentve magukat az alól, hogy megvizsgálják saját felelősségüket az adott helyzet kialakulásában.

A jelenség alapja: NEKEM VAN IGAZAM!

Én mindent megteszek, én elég jó vagyok, bezzeg mások. Rengeteg idézet szól ma arról, hogy én tökéletes vagyok, és ha ezt valaki/többiek nem így gondolják, azonnal ott kell hagyni őket. Természetesen van helyzet, amiből ki kell lépni, amiből el lehet menni, de egy fikarcnyit sem fejlődünk, ha ezekbe nem teszünk bele némi önismeretet. Ha folyton csak dühös leszek, mert megint átvertek, előbb utóbb egy megkeseredett folyton morgó mártír medve lesz belőlem.

Miért van nekem igazam?

A bűnbakképzés a felelősséghárítás legkézenfekvőbb módja, leginkább azért, mert segít fenntartani a hamis tökéletes képet saját magunkról. „Én jó vagyok, mások rosszak.” „Én mindent megtettem, de a rosszakaróim keresztbe tettek nekem.” De senki nem tökéletes. A saját hibáinkkal nagyon nehéz szembenézni. Nem is tanuljuk meg igazán otthon sem, mi lenne ennek a módja, és a társadalmi berendezkedésünk sem túl toleráns a hibákkal szemben. Aki hibázik, vagy beismeri nehézségeit, az gyenge ember! Nem elég jó, nem tökéletes, el van rontva. Tőle arrébb kell menni, mert lehúz.

Mi lehet az oka ennek a működésmódnak?

Egyik oka a gyermekkorban, az „akkor szeretlek ha” típusú, feltételekhez szabott szeretetben keresendő. A gyerek ilyenkor azt tanulja meg, hogy valahogy viselkednie kell azért, hogy szeressék. Így elkezd egy tökéletesnek tűnő hamis képet kialakítani magáról magának és másoknak egyaránt, hogy a külvilág szeretetét nehogy elveszítse. Ő erőnek erejével mindent megpróbál, hogy otthon megfeleljen, mégsem érzi a valódi elfogadást, szeretetet. Hosszú évek során mérhetetlen sok visszautasítás, fájdalom érheti, sok-sok keserűség gyűlhet fel lelkében. Dühös lesz érthető módon, és igaza is lesz a maga szempontjából. Mindenki menjen a fenébe! Ráadásul maguk a szülők sem beszélnek hibáikról, hiszen akkor nem fogja őket tisztelni a gyermek. Ha tegnap üvöltözött látszólag ok nélkül, és semmi magyarázatot nem ad, megint csak érthető módon dühös lesz a gyerek, ami tovább erősíti a mindenki menjen a fenébe érzést.

A düh tehát az egyik nagy mozgatórugója annak, hogy mindig más a hibás. Mindenki más és más, így a düh hátterében is más okok állhatnak, ezekből szedtem össze néhányat.

• A düh alapja lehet az önbizalomhiány. Nem kaptam elég visszajelzést arról, hogy jó vagyok, kapaszkodnom kell a magam igazába, különben szétesik a rendszer, amit felépítettem magamnak arról, hogy milyen jó vagyok én, és milyen rossz a külvilág. Biztos pontjaink megingásánál pedig kevés riasztóbb, és félelmetesebb dolog van a világon. Ezért annyira nehezek a krízisek, ugyanakkor ezért van bennük óriási potenciál a változásra. Hiszen ha szétesik minden, akkor újra is lehet azt építeni.

• A düh alapja lehet, hogy nem fogadom el hibáimat: azt, hogy ilyen is, meg olyan is tudok lenni. „Én nem vagyok ingerült, te viselkedsz hülyén.” Egy tipikus mondatat. Miért baj az, ha ingerült vagyok? Egyáltalán miért vagyok ingerült? Lehetséges, hogy éppen mérhetetlenül rosszul esik egy helyzet, még az is lehet, hogy nekem is van felelősségem benne, de sokkal egyszerűbb az egészet rátolni a másikra. Ezzel a mondattal egészen egyszerűen nem lehet mit kezdeni, a másik ingerültségének biztosan nem segít. Valójában: meg akarom oldani a problémát?

• A düh alapja lehet, hogy nem ismerem magam. Fut az öntudatlan minta, hogy nem vagyok elég jó, futnak a programok, hogy a sikeres, elég jó ember, ilyen vagy olyan, de az is lehet, hogy soha nem leszek ezekben boldog. Mik az erősségeim? Miben érzem jól magam? Lehet, hogy nem mindig a hülye főnökök a hibásak abban, hogy folyton kirúgnak, hanem az, hogy nem bírom a stresszt, és elviselhetetlen leszek tőle.

• A düh alapja lehet a bűntudat. Azzal szembenézni, hogy hibát követünk el, vagy megbántottunk valakit nagyon nehéz. Sokan nem is tudják ezt elviselni. Félnek az önkritikától, ami egyben felhívás a változásra, önmaguk változtatására. Ezt kikerülendő inkább a másik a hibás.

Mi köze van mindennek az önismerethez?

A valódi önismeret a kulcs ahhoz, hogy kezembe vegyem életem irányítását. Annak tudatosítása, hogy öntudatlan mintáimmal, dédelgetett haragommal, magányos önsajnálatommal én ugyanannyira részt vettem régi sérelmeim megrendezésében, segíthet abban, hogy ezeken túllépjek. Ha én az önhazugságaimmal megbántottam embereket, a másik fél sem biztos, hogy egy rossz, gonosz ember. Az is lehet, hogy az önmaga előtt sem ismert komplexusai törnek-zúznak olykor.

Természetesen nem kell mindenkit szeretni, azt is lehet mondani, hogy én vele soha többet nem akarok beszélni, de nekem lesz harmonikusabb az életem, ha nem iszom bele minden nap sértettségem, haragom poharába. Ha csak önbizalomhiányom, szüleim, akármi/akárki képét követem, mert fogalmam sincs arról, mit is szeretnék igazán, az egész életem egy elkeseredett küzdés lesz valamiért, ami nem is az enyém. És ebben a küzdésben nagyon könnyű másokat hibáztatni.

Miben változik életünk, ha nem csak másokra mutogatunk?

Ha megértem magam, ha szembe nézek a számomra nehezen elfogadható „bűnös” cselekedeteimmel, és mindezzel együtt megszeretem magam, egyre kevesebb konfliktus, cserbenhagyás, megalázás lesz jelen életünkben. Nem feltétlenül azért, mert mindenki megvilágosodik körülöttem, hanem azért mert meglátom a másikban is az embert. Egy kicsit mindenkinek igaza van. Mindenki a maga múltja, tapasztalata miatt gondol/érez úgy ahogy. Ettől még dönthetek úgy, nem szeretném vele folytatni a kapcsolatot, de ha nem tobzódok megbántottságomban, nekem lesz jobb az életem. Ha én tudom, hogy működök, és nem félek hibáimmal együtt részt venni emberi kapcsolataimban, akkor „a kedd délutáni hülye viselkedésem” érthetővé, sőt megérthetővé válik a többi ember számára. Nem kell, hogy bűnbakot keressek, akár még egy jót nevethetek is magamon.