Gerendás Dani, a Margaret Island és a The Biebers egykori dobosa jelenleg Amerikában építi zenei produceri karrierjét, ahová felesége, a színésznő Gellért Sára is elkísérte. Dani és Sára aktívan tesznek az álmaikért és mindenben támogatják egymást – vallják, hogy sikereikhez kapcsolatuk stabilitása is hozzájárul. A művészházaspárral egy budai kávézóban beszélgettünk.
Sára, rólad viszonylag kevés magyar nyelvű információt lehet találni az interneten, de a Sara Gellert névre keresve annál több angol nyelvű találat van. Honnan indultál?
Sára: Innen, Hűvösvölgyből (nevet). Nagyon régi álmom volt a színészet, de gyerekként senkinek nem mertem beszélni róla. Ma is megvannak azok a VHS-kazetták, amik őrzik, ahogy kiskoromban táncolok, kvízműsorokat találok ki, vagy a Hacsek és Sajót adom elő a szüleimnek a testvéreimmel. Nagyon sok minden utalt arra, hogy művészeti irányban szeretnék elindulni, de komolyabban akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor Danival megismerkedtünk, és mellette láttam, hogy igenis lehetséges az, hogy valaki művészként, zenészként sikeres és boldog legyen. Az akkori munkahelyemmel nem volt semmi gond, de nem éreztem, hogy a helyemen lennék, úgyhogy eldöntöttem, hogy komolyabban fogok foglalkozni a színészettel. Elvégeztem egy színésziskolát, majd később, Amerikában egy neves színész-coach mentoráltja lettem. Azért nincs rólam magyar nyelvű cikk, mert ott tudtam először igazán kiteljesedni a karrieremben, így a komolyabb szakmai kreditjeim is oda köthetők. A kint töltött időnek és a tapasztalatoknak köszönhetően szépen lassan az önbizalmam is növekedett, egyre több szerepet kaptam, egyre komfortosabban éreztem magam. Dani a legnagyobb támogatóm, a biztos háttér számomra, ami óriási segítség.
Dani, rólad viszont lehet tudni, hogy édesapád, Gerendás Péter ismert és elismert zenész. Három évesen már doboltál, hétévesen a zenekara tagjaként léptél színpadra. Milyen volt gyerekként egy híres zenész fiának lenni? Csak előnyei voltak, vagy hátrányai is?
Dani: Engem inspirált édesapám személye, zeneisége, mindig egy pozitívan építő kihívásnak éreztem, hogy művészileg felnőjek az ő színvonalához. Szakmailag is nagyon tisztelem, amit elért, és mindig volt közöttünk egy nagyon erős apa-fia kapcsolat. Nem éreztem soha, hogy nyomás lenne rajtam, vagy hogy stresszt okoznának az elvárások, inkább egy egészséges motivációt adott. Kilencen vagyunk testvérek, és mindenki tehetséges valamiben: van fotós, zongorista, basszusgitáros, producer, szövegíró és filmes is közöttünk, tehát nagyjából mindannyian a művészetek világában mozgunk. Mivel apukánk is szakmabeli, nagyon hamar fel tudta ismerni, ha valaki tehetséges valamiben, így anyukámmal együtt meg tudták adni a kezdő lökést és támogatást, de soha nem tett semmi olyasmit, ami megkönnyítette volna, hogy beilleszkedjünk a szakmába. Mindig rajtunk múlt, hogy a felnőtt zenész-művész életünkben hogyan álljuk meg a helyünket. Ami szintén pozitívum volt, hogy láthattuk mellette a szakma csodálatos pillanatait és nehézségeit is.
Például azt, hogy egyik nap több ezer ember előtt játszunk és imádnak az emberek, a másik nap viszont, mondjuk egy esküvőn, nulla ember figyel, és ott vagyunk hajnali háromig.
Nagyon felnézek rá, szuper a kapcsolat köztünk a mai napig. Nem érezem, hogy bármilyen hátrány származott volna ebből, azon kívül, hogy néhányan azt gondolják, hogy nekem könnyebb, mert az apám zenész.
Hol találkoztatok, hogyan ismerkedtetek meg?
Dani: Az apukáink húsz éve ismerik egymást, nagyon közeli barátok. Hétéves koromtól kezdve ismerem Sári apukáját, mindig jött a koncertjeinkre. Az ő apukája is Péter.
Sára: Nem csak barátok, még a monogramjuk is ugyanaz.
Dani: És egy nap különbséggel születtek. Sári is ismerte az én apukámat, sokszor mentek a koncertjére, de mi sosem találkoztunk. Végül az apukáink egy harmadik barátjának a születésnapján ismerkedtünk meg. Akkor már nagyon foglalkoztatott, hogy Los Angelesbe költözzek, és nagyon örültem, hogy Sári is nyitott volt erre a lépésre.
Mi vonzott Amerikába?
Dani: Gyerekkoromtól kezdve közel éreztem magamhoz az amerikai kultúrát, a zenét, a filmeket és mindent, ami onnan jött.
Apukám elültette bennem a gondolatot, hogy ha igazán nagy dolgokat szeretnék elérni, nemzetközi karriert építeni, az Amerikában lehetséges.
Korábban úgy voltam vele, hogy majd egyszer, 30-40 éves koromban kiköltözöm, de úgy alakult, hogy húszévesen ki tudtam menni egy hónapra, egyedül. Teljesen beleszerettem az ottani kultúrába, a zeneiparba, a hétköznapi életbe, és rájöttem, hogy nem halasztgatom, hanem már akkor elindítom a zöldkártya-igénylést. Kevesen tudják, de azoknak a művészeknek, akik valamilyen művészeti ágban kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a saját országukban, lehetőségük van zöldkártyát igényelni. Összegyűjtöttem az összes létező anyagot magamról, interjúkat, zenekari megjelenéseket, lemezeket, díjakat, és közben megismertem Sárit.
Okozott valamilyen problémát a kapcsolatotok elején, hogy te nem itthon képzeled a jövődet?
Dani: Nagyon transzparens voltam az elejétől fogva. Már az első randevún elmeséltem, hogy mik a terveim, hiszen ez vízválasztó lehet egy kapcsolatban. Szerencsére Sári sem zárkózott el, hiszen korábban ő is élt már külföldön. Szóval alapvetően az én álmom volt Amerika, de Sári előtt is olyan lehetőségek nyíltak ki, amelyekről előtte talán nem is feltételezte, hogy léteznek.
Milyen az életetek Los Angelesben, hogyan telik egy napotok?
Sára: Attól függ, milyen projekten dolgozom. Általában az első lépés az, hogy castingokra járok. Sokszor videót, self-tape-et kérnek az elején, és ha ez megfelel, vagy máris kiválasztanak a szerepre, vagy pedig behívnak egy második, személyes körre. Sok elutasítás jár ezzel a munkával, de ezt egy színésznek meg kell tanulnia kezelni.
Annál viszont nincs jobb érzés, amikor kiválasztanak egy szerepre, és elkezdhetem a felkészülést.
Ez általában néhány hónapot vesz igénybe, ez idő alatt megpróbálom a lehető legalaposabban megismerni az adott szerepet vagy témát, de sokszor fizikailag is formába kell kerülni a filmhez. A szövegtanulás is ennek az időszaknak a része. A felkészülési fázisban mindig nagyon izgatott vagyok, amikor pedig elkezdődik a forgatás, szárnyalok attól, hogy egy szuper, tehetséges, kreatív csapat tagja lehetek.
Dani: Sárinak elég nagy sikeraránya van, pont nemrég négy beadott casting anyagból három szerepet meg is kapott. Nagyon sokszínű, ügyesen belehelyezkedik különböző karakterekbe. Amikor éppen nem forgat, akkor a számítógép előtt ülve keresi a lehetőségeket egész nap. Egy nap akár négy-öt felvételt is elkészít castingokra, különböző karakterekről, egy óra alatt megtanulja a szöveget, bevilágítja, majd felveszi a saját ministúdiójában, aztán beküldi, iszonyatosan profi az egész metódusa.
Sára: A castingokra való felkészülés rengeteg háttérmunkát és időt igényel: mindegyik karakternek megismerni a kapcsolati rendszerét, szociális, anyagi helyzetét, a történet, a korszak sajátosságait, lényegében minden körülményét. Mindegyik más szöveg, stílus, korszak, energia, smink, haj. Ezekbe mindig külön-külön bele kell helyezkedni. Ezért is nagy sikerélmény, ha egy casting sikerül.
Dani: Az én hétköznapjaim úgy indulnak, hogy a kis tetőteraszunkon megiszom a kávémat, aztán felülök a robogómra, ami egy ütött-kopott, húszéves Vespa, és aktívan élvezem, ahogy a stúdió felé hajtok. A Sunset Boulevard-on, a pálmafák között, a napsütésben megyek dolgozni, ami már magában hihetetlenül sok örömet okoz nekem a mindennapokban, és már ezzel teljesült az egyik legnagyobb gyermekkori vágyam.
Rengeteget dolgozom, hogy elérjem az álmaimat, de már az odavezető út is boldoggá tesz.
Az utcán az emberek mosolyognak, elfogadóak, alapvetően jó a hangulat. Annyi minden van, amit imádok: a szakmai lehetőségek, az óceánpart, a rengeteg zenei esemény és számos egyéb dolog, amit az ember megtapasztal, amikor ott él. Mindig is szerettem az extravagáns dolgokat: kalapot hordok, szőkére festetem a hajam. Itthon ezért a mai napig megbámulnak vagy beszólnak az utcán. Ott eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam a stílusom miatt. Azt érzem, hogy az az én közegem, az otthonom, ahol önmagam lehetek és elfogadnak. Imádok ott élni.
Hogyan zajlik a munka a stúdióban?
Dani: Általában reggel 10-re jön hozzám az adott előadó, minden nap mással dolgozom: nagyon sokszínű, hogy kik jönnek a stúdióba, egyik nap egy afroamerikai soulénekessel alkotok, a másik nap egy norvég énekesnővel, vagy épp egy helyi rapperrel. A session elején beszélgetni kezdünk, megkérdezem, milyen a hangulata, mi foglalkoztatja, milyen nehézségek vagy örömök vannak épp az életében, aztán mindezek alapján dalokat írunk, amiket én meghangszerelek. Heti öt-hat napot dolgozom, reggeltől estig. Ezen kívül a kapcsolatépítés is fontos része a munkámnak, hiszen szabadúszó művészként nem könnyű érvényesülni Hollywoodban, tele van kihívásokkal, de óriási örömöt okoz, amikor valami sikerül. Például amikor az első dalmegjelenésem volt egy nagyobb kiadónál, vagy amikor sikerült átpozicionálni magamat a hazai zeneiparból kintre, és mostanra szinte csak amerikai projekteken dolgozom.
Sára: Azt szoktam mondani, hogy Dani, amikor együtt dolgozik valakivel, olyan, mint egy kaméleon. Nagyon könnyen megtalálja a közös nevezőt bárkivel, fel tudja venni bárkinek a ritmusát, bármilyen stílusban brillírozik.
Dani: De aranyos vagy!
Ahogy beszélgetünk, azt érzem, hogy inspiráljátok és nagyon támogatjátok egymást. Elképzelhető, hogy ez segít az álmaitok megvalósításában?
Dani: Azért tudunk kiemelkedni a szakmánkban, mert támogatjuk, erősítjük, inspiráljuk, motiváljuk egymást.
Stabil hátországot biztosítunk a másiknak.
Sok olyan helyzet adódik az életünkben, ami akár kihívást is jelenthetne. Például viszonylag sűrűn előfordul, hogy éjszakába nyúlóan dolgozom a stúdióban, Sári is sokszor forgat hajnalig, így alkalmazkodnunk kell egymáshoz, de ez abszolút nem jelent egyikünknek sem problémát.
Mi a helyzet a dobolással?
Dani: Az égvilágon semmi. (nevet) Amit lehetett, azt megéltem itthon dobosként, amiért nagyon hálás vagyok, viszont én egy kreatív ember vagyok, aki alkotni szeret, és nem eljátszani azt, amit mások megírtak. Rájöttem, hogy az igazi hivatásom az, hogy dalokat írjak, előadókkal közösen dolgozzak és megpróbáljak kihozni belőlük egy olyan zenei irányt, ami számukra is más, mint a megszokott. Régen arra vágytam, hogy nagy sztárok mögött játszhassak dobosként. Ez mára teljesen megváltozott bennem, és az a legnagyobb álmom, hogy ezekkel az ismert külföldi előadókkal közösen alkothassak, és amikor itt, Magyarországon beülök egy kávézóba, a rádióban az én dalom szóljon.
Sára: Ha valaki, akkor Dani ezt meg fogja valósítani, akkora akarat, elszántság, céltudatosság van benne. Amit eltervez, megcsinálja, tűzön-vízen át.
Sára, neked mi a szerepálmod?
Sára: Mondhatnám, hogy szívesen lennék akcióhős vagy Bond-girl, de inkább az az álmom, hogy olyan neves rendezőkkel dolgozhassak együtt, akikre nagyon felnézek. Persze nyilván óriási megtiszteltetés és öröm lenne, ha Tarantinóval vagy Martin Scorsesével dolgozhatnék, de őszintén szólva én már most is nagyon boldog vagyok, hogy minden nap azzal foglalkozhatok, amit ennyire szeretek, én ezt minden nap értékelem.
Az álmaimat élem, akármilyen furcsa is ezt kimondani.
Sokszor rácsodálkozom, hogy ezt hogy csináljuk? Ezt szabad, ilyen van?
Mik a terveitek a magánéletben?
Dani: A jelenlegi életünk jó értelemben véve hektikus és kiszámíthatatlan, de mi imádjuk, hogy minden nap ennyi izgalmas dolog történik velünk, és nagyon szurkolunk egymásnak. Szerintem ez a mi szupererőnk. Persze sokat beszélgetünk, tervezzük a jövőnket, de a magánéletünket inkább megtartjuk magunknak. (nevet)
Ha szívesen olvasnál egy másik művészházaspárral is interjút, ezt a cikket ajánljuk.
