Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Te el szoktál gondolkodni a kényelmedet szolgáló tárgyak előéletén? Azon, hogy mindaz, amit használsz, viselsz, elfogyasztasz, vajon hogyan készül, honnan ered? És azon, hogy mivel viszonzod vagy viszonozhatnád azt a sok jót, amit a természettől kapsz?
– Fáj nekik! Te mit csinálnál, ha kitépnék a végtagjaidat?
– De a növények legalább újra tudják növeszteni a részeiket.
– Feltéve, hogy megmarad a gyökerük, van vizük meg napfény, amitől nagyra nőnek, és nem betegszenek meg.
– Na és az uborkát, amit megeszel, nem sajnálod? Nem beszélve az állatokról!
– Az az uborka már eleve halott, nem én ölöm meg. Meg a csirke is.
– Akkor? Fekete pontokat akarsz gyűjteni?
– Inkább, mint virágokat tépkedni és kiszárítani.
Egy már-már filozófiai fejtegetésekbe fordult beszélgetés foszlányai 1996-ból, amikor Tomika és Zsófika útnak indult, hogy teljesítse a tanító néni kérését: „Gyűjtsetek öt különböző vadvirágot, préseljétek le őket, és írjatok le mindent, amit csak tudtok róluk.” Emlékeim szerint végül édesanyánk felajánlotta, hasznosítsuk újra az ő gyerekkori préselt növényeit. „Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon” – magyarázta, és ezzel mindjárt egy újabb vitatémánk is született: ha anya se nem kecske, se nem káposzta, akkor...? Nyilván egy hős, vontuk le a konklúziót, hiszen seperc alatt elintézte, hogy meglegyen a házink, és a virágok is megússzák. De vajon milyen árat fizet egy hős azért, hogy megmentsen másokat? – merült fel a következő kérdés, a válaszból pedig egy újabb...
Gyerekként az embernek még van ideje jelentéktelennek tűnő dolgokon töprengeni, fantáziálni, rácsodálkozni a környezetére, vagy egyáltalán észrevenni és értékelni a természet adományait. Gyerekként még nem rohanunk szünet nélkül – és sokszor céltalanul –, hanem meg-megállunk, hogy álmélkodjunk vagy megkérdőjelezzünk dolgokat, amikor a tapasztalati világunk elveszíti magátólértetődőségét.
Gyerekként képes voltam bocsánatot kérni és megsimogatni az asztal sarkát, amikor véletlenül belegyalogoltam. Azt gondoltam, ha neki is annyira fáj, mint nekem, akkor bizony jár neki a törődés. Azon csak évekkel később gondolkodtam el, hogy ebben az antropomorfizálásban jócskán benne lehetett a dédapám, nagyapám és nagybátyám keze is. Asztalosmesterek lévén mindhárman különös tisztelettel adóztak a fa iránt – akár élő, akár megmunkálásra váró alapanyag, akár kész bútordarab formájában találkoztak vele. Mi, forgácsgyűjtő kis segédek pedig a műhelytitkok meglesése után egy egészen új lencsén keresztül kezdtük szemlélni a világot. Akármilyen tárgy a látóterünkbe vagy a kezünk ügyébe került, megpróbáltuk kitalálni, hogy miből készült, és elképzeltük, milyen átalakuláson mehetett keresztül, mire eljutott hozzánk.
Ehhez hasonló az a fajta szemléletmód, amelynek elsajátítására a környezetvédők és a tudatos fogyasztás hívei ösztönöznek minket. A legtöbbünknek talán eszébe sem jut, hogy a szén is növényi eredetű. Hiszen azt tanultuk, hogy redukált, gazdasági jellegű kifejezésekben gondolkozzunk – úgy gondoljunk rá mint „fosszilis tüzelőanyagra”, ami a járműveinket hajtja és melegíti az otthonainkat. De a szén valójában egyszerűen új alakot kapott növény, amely ásványi jellegű molekulákat szedett fel magára a nyomás és az eltelt idő hatására.
Ha nem a kapitalista óriásgépezet bábuiként élnénk mindennapjainkat, ha egy kicsit másképp tekintenénk a világra, talán szent tárgyaknak tartanánk a fosszilis növénymaradványokat. Egy kavics méretű 350 millió éves antracitdarabot – amit réges-régen elpusztult növények és állatok szénben gazdag maradványai alkotnak – mutogathatnánk múzeumban is, ha nem hétköznapi energiaforrásnak látnánk. Ebben a nézetrendszerben elképzelhetetlennek tűnne a repesztéses olajbányászat, hiszen túl invazív, túl káros, ezért szóba sem kerülne a kivitelezése. És a szén csak egy a természet adományai közül, amelyekkel végzetes mohósággal élünk vissza.
Talán ha egy kicsit alaposabban szemügyre vennénk a közvetlen és a tágabb környezetünket, ha feltérképeznénk ételeink, használati és dísztárgyaink múltját és eredetét, ha egy kicsit jobban belegondolnánk a miértekbe és a hogyanokba, ha megtanulnánk igazán értékelni azt, amink van, ahelyett, hogy egyre többet és többet akarnánk szerezni a korlátozott erőforrásokból, akkor sokkal nagyobb esélyünk lenne megállítani vagy akár visszafordítani a természettől való eltávolodás – és az önpusztítás – folyamatát.
Gondolj csak bele: padlógerendák, ajtók, bútorok, képkeretek vesznek körül minket otthon, melyek valaha mind fák voltak. Pamuttakaróink valószínűleg egy olyan nemzetközi vállalat munkájának eredményeként jöttek létre, ami növényekre épült: a gyapotpamacsokat leszedték, kártolták, gerebenezték, fonták, szőtték, aztán az Egyesült Államokban, Kínában vagy Indiában, illetve a tucatnyi másik ország valamelyikében megvarrták. (Tudtad, hogy a ruhaipar a második legkörnyezetszennyezőbb iparág a világon?)
Még a poliészter felsőnk alapanyagát is a föld felülete alá bezárt ősi algamezők maradványaiból vonták ki, ugyanúgy, mint a járműveink hatóanyagának nagy részét és a lakásaink melegét biztosító fűtőanyagot. A gumit, amit a szigetelőanyagoktól kezdve a kocsik abroncsáig nagyon sok mindenhez felhasználnak, Kínában, Thaiföldön, Indonéziában vagy Vietnámban növő fák termelik. Könnyen lehet, hogy az alsóneműnk olyan műselyemből van, amit Kanada, Európa vagy Ázsia erdeiből nyertek ki, de a testápolók, kenőcsök, balzsamok és olajok is, amelyeket a bőrünk puhítására használunk, mind valami módon a növények egyedi kémiáját dicsérik, vagy abból szintetizálták őket. És persze valamennyi étel, amivel a testünket tápláljuk, a természet terméke.
Ilyesféle szemléletváltásra invitálja olvasóit Summer Rayne Oakes amerikai ökodivatmodell és környezetvédő aktivista is a következő elmélkedésével: „Ha egy fa kidől az erdőben, attól még fa marad? Vajon fa mivolta megszűnik, ha megfosztják a gyökereitől? Fa-e még az után is, hogy teljesen felemésztették a farágó rovarok és az élő szöveteket fogyasztó gombák, és már csak a talaj részecskéivel keveredő maradványai léteznek?” – írja Oakes Barátom, a filodendron című könyvében.
Tegyük fel, hogy a kihalt fánk felbomlik, nem új növény fejlődik a helyén. Most már halott, többé nem fa? Ha a lombozatában rejtőző magok érintetlenek maradtak, amikor kivágták – tegyük fel, hogy egy tölgyfáról van szó, amelyen makkok nőnek –, akkor minden egyes makkban megvan a szükséges információ ahhoz, hogy egy új tölgyfa fejlődhessen belőle. Elég csupán egyetlenegy belőle – és új fa sarjad a régi nyomán. Ha pedig van rá elég idő, és rendelkezésre állnak a megfelelő körülmények, sok makkból akár valóságos erdő nőhet ki – egyetlen „halott” fából. Ez pedig a következő kérdéshez vezet:
„Egy fa mikor szűnik meg fának lenni? Abban a pillanatban elveszti leglényegét, ahogy beleillesztjük a fűrészt? Vagy amikor a nemes anyagot evőpálcikányi darabokra fűrészelik – amelyeket aztán sietős emberek egy-két percig használnak, egyetlen ebéd elfogyasztásához, aztán lazán félredobnak? Kik vagyunk mi, hogy azt mondjuk, egy fa többé nem fa?”
Oakes szerint ahhoz, hogy megérthessük egy élőlény életét – a létezése teljes hatókörét –, át kell gondolnunk a „halál utáni” életét is – és a saját szerepünket e folyamat során. Amint visszakötjük a termékeket és a tevékenységeinket a természeti eredetükhöz, látni fogjuk, hogy sokkal közelebbi viszonyban élünk a természettel, mint elsőre talán gondolnánk. Elkezdjük észrevenni, hogy a természet csak ad és ad nekünk nap nap után. És mit adunk neki cserébe? Jól mutatna itt egy hosszú lista... és bízom benne, hogy nem kell sokáig nyitva hagynunk ezt a kérdést.
