Az új női ideál és a fehérnemű forradalma a szecesszióhoz köthető, és a női test teljes újraértelmezését hozta. A forradalmi gondolatok megkésve ugyan, de Magyarországra is megérkeztek.
A 20. század elején a szecesszió hatására a női test teljes újraértelmezést nyert. Az 1920-as években hazánkba is begyűrűző divat hatását kezdetben csak egy szűk arisztokrata réteg élvezte, a vidék falusi társadalma alig érzett valamit a jelenségből. A falusi nők az 1930-as évektől lassan ugyan, de egyre inkább az aktuális polgári divat hatására újították meg viseletüket, persze igen nagy helyi különbségekkel. A fehérnemű megítélésében óriási fordulatot hoztak az 1950-es évek, amikor a fehérnemű már nem az erkölcs fokmérője volt, sokkal inkább kötelező mindennapi ruhadarabbá lépett elő.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa. Könyvei a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért, amelyet a Gólem Színház állított színpadra. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart. Legújabb könyve, A női test alakválozatai 1880-1945 címmel nemrégen jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában.
Tánchoz vagy tornához
Bár a bugyi „feltalálását” a 15. századra teszik és a franciáknak tulajdonítják, mégis háromszáz évvel később, Angliában kezdett igazán elterjedni a derékon megkötött, hosszú és bő, patyolatból vagy vékony vászonból, flanelből varrt bugyi, amelynek végét slingelés díszítette. A 18. században XV. Lajos rendeletben írta elő viselését, de csak a táncosnők és a kurtizánok számára; az átlag francia nő nem lelkesedett a ruhadarabért, a franciák erkölcstelennek tartották, a feslettség szimbóluma volt.
Ezzel szemben Angliában és Hollandiában korcsolyázáshoz és vadászathoz már rendszeresen hordták a 18. század közepén, igaz, elsősorban nem a nők, hanem a gyerek- és a fiatal lányok. Funkciója inkább tornadressz és sportruházat, mintsem fehérnemű volt. Párizsban a bugyit továbbra is szemérmetlennek tartották, mert kilógott a szoknya alól, és magára vonta a férfinép tekintetét. A bugyi történetében az igazi áttörést a 19. század krinolindivatja hozta.
Térd alá érő és hátul nyitott
Igazán a 19. század vége és a 20. század eleje hozta meg a bugyiról kialakított vélemény változását. Ebben az időben a bugyi gyakorlatilag egy hosszú szárú, térd alatt összefogott, elöl és hátul középen nyitott, bő női alsónadrág volt, amiben így könnyen lehetett toalettre is járni. Csak az 1910-es években, az úri hölgyek körében is egyre terjedő kerékpározás, korcsolyázás és teniszezés hatására zárult be a bugyin lévő nyílás, és egyre népszerűbb lett az alsóing és nadrág összedolgozása következtében kialakított ingnadrág viselete. Ez a típus terjedt el a budapesti középpolgári és kispolgári nők körében is az 1920-as években.
A klasszikus bugyi külföldön az 1920-as, Magyarországon az 1930-as években kezdte meg hatalmas karrierjét, ekkor kezdett többet jelenteni pusztán a higiénia eszközénél. Ezekben az években bukkantak föl a pamutból, szaténból, selyemből készült bugyik. Az egyre szélesebb rétegekben hódító nadrágviselet új fehérneműtípust hozott létre: a csípőszorítós alsónadrágot. A mintás habselyem mellett egyre kedveltebbé vált a fényes szatén.
A bugyihordás Ady Endrét is megihlette és A szerelem époszából című versében a következő gondolatokat fogalmazta meg:
Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző,
Omló, habos szoknya, vérünket fölűző,
Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék,
De mindig az a cél, mindig az a szándék.
Tilos a hoppszázás
A falusi nők az 1930-as évektől lassan ugyan, de egyre inkább az aktuális polgári divat hatására újították meg viseletüket. Az idős falusi asszonyok a második világháború előtt nem hordtak bugyit, és sokszor rosszallóan néztek a fiatal asszonyokra, nem beszélve azokról a lányokról, akik megjárták a városi cselédkedés rögös útját. Idővel a fiatalokat sem szólták meg, ha felvették, de elővillantása csak azokban a népviseletes falvakban jelent meg az 1940-es években, ahol a szélsőségesen rövid szoknya lett a divat, például Bujákon.
A fiatalabbak rövid, deréktól fenék alá érő, az idősek térdig érő bugyit hordtak. A batisztból készült ingbugyit idősebb nők is viselték. A Budapesthez közel fekvő településekre a szórványosan rendelkezésre álló adatok szerint a fővárosban cselédeskedő 16-17 éves leányok a harmincas évek tájékán vitték haza a bugyi és a selyemharisnya divatját.
Egy másik szempont, ami a bugyi viselését kötelezővé tette, az 1930–40-es években megjelenő Gyöngyösbokréta mozgalom néptáncosainak színpadi fellépéseivel függött össze. 1931 és 1944 között minden év augusztus 20. táján e néven rendezték meg a parasztcsoportok tánc-, ének- és játékbemutatóit Budapesten. A bemutatók népművészeti anyaga többségében értékes, hiteles hagyományanyagot képviselt, ezek jó része a Gyöngyösbokréta nélkül feledésbe merült volna. Egy 1938-as felvételen, amelyet egy belga fotós készített az egyik néptáncbemutatón, a rimóci Gyöngyösbokréta csoport tagjai láthatóan nem hordanak bugyit. Amikor felléptek, ennek köszönhetően az első öt sorban „minden” látszott. Paulini Bélának, a tánccsoport és a mozgalom vezetőjének a Városi Színház (a későbbi Erkel Színház) szabályai miatt elő kellett írnia a bugyi viselését néptáncosai számára. Sőt, a bugyi nélkül táncoló lányokat tilos a hoppszázás feliratú tábla is figyelmeztette.
A bugyiviselés még a két világháború között, Budapesten sem volt általános az alsóbb rétegeknél. Az igazi nagy változás a bugyi hordásában az 1950-es évekre tehető, mai formáját pedig csak az 1960–70-es években érte el.
