Az évek során egyre több testnevelés került az iskolai órarendbe, miközben az öltöző és a tesióra gyakran a sport szeretete helyett a fejlődő szervezet réme tud lenni. A sportórákon begyűjtött negatív visszajelzések örökké belénk éghetnek, ami nemcsak a sporttal, de a testünkkel való kapcsolatunkra is rányomhatja a bélyegét.
Ha a testnevelésórákra gondolok, az emlékeim között élénkebben élnek az iskola tetején landolt kislabdák, a tornadresszek vagy apró rövidnadrágok miatti fedetlenségből fakadó szorongások vagy a kötélmászástól való félelem. A sport élvezete és szeretete helyett a teljesítmény értékelése már önmagában minősítésként szolgálhat arra, hogy a bevett átlaghoz képest a gyerekek fejlődésben lévő teste mennyire működik „normálisan”. Ha ez nem lenne elég, mindezt gyakran megspékelik az edzők és testnevelő tanárok motivációnak szánt negatív megjegyzései. A testnevelésórákon megélt szégyenérzet komoly hatással lehet felnőttkori testképünkre. Sokak számára ezek az élmények torz énképet, egy életen át tartó bizonytalanságot és önbizalomhiányt eredményezhetnek, miközben elveszik a lehetőséget attól, hogy ezáltal törődni tudjanak a testi és lelki egészségükkel.
Kritikus időszak a testünkkel való kapcsolatunk számára
Az iskolás években a testünkre kapott megjegyzések azért is lehetnek kiemelten károsak, mert ez az az időszak, amikor a testünk gyorsan és gyakran ugrásszerűen változik. Már önmagában ezt is nehéz elfogadni egy gyermek, majd egy serdülő számára, akinek az életében éppen az a legfontosabb, hogy képes legyen beilleszkedni, és elfogadásra találjon. Ezek a változások bizonytalanságot eredményeznek, miközben érzékennyé válunk a visszajelzésekre. A negatív megjegyzések felerősíthetik a nehéz érzéseket, szorongást és akár szégyent eredményezve, ami a negatív testkép mellett az önmagunkkal való kapcsolatunkra is rányomhatja a bélyegét.
A jól táplált belső kritikus
Ha meg szeretnénk vizsgálni, milyen is a kapcsolatunk önmagunkkal, érdemes megfigyelni, hogy a bennünk élő belső kritikus mennyire hangos, és milyen gondolatokkal bombáz minket. Nem belső kritikussal születünk a világra. Ő később kezd el növekedni bennünk, és amikor a belső monológunkban elcsíphető negatív automatikus gondolatokra fókuszálunk, fontos lehet körbejárni, kik azok a gyermekkorunkban fellelhető felnőttek vagy kortársak, akik táplálták a növekedését. Ezekben az eredettörténetekben gyakori színtér a tesióra, ami táptalajt biztosít a „nem vagy rá képes”, „nem vagy elég jó”, „csúnya vagy”, „nem vagy elfogadható” jellegű pusztító gondolatoknak. Előfordulhat, hogy az iskolás években ezeket a tesitanár vágja hozzánk, de felnőttkorunkban már a jól táplált és életerős belső kritikus mondja nekünk, bent a fejünkben, és gyakran tudatosan észre sem vesszük.
Testtudatosság a nevelésben
A testünk nem egy börtön, mégis gyakran annak érezhetjük. Pedig sokkal inkább otthon, amiben leéljük az életünket.
Kritikus szerepe van a testünkhöz fűződő kapcsolatunknak az önelfogadásban és az egészséges működésben. Éppen ezért mindannyiunk számára elengedhetetlen megtanulnunk együtt élni vele, és odafigyelni a testünk szükségleteire. A testünkkel való kapcsolatunk kialakításában és az egészségnevelésben fontos szerepe lehetne a testnevelésóráknak, ez nem vitatható. Talán egy ideális világban nem arra buzdítana minket ez a közeg, hogy mit kell megjavítanunk magunkon, hogy elfogadhatóak legyünk, milyen másságunk különböztet meg minket a többiektől, ami szégyent kelthet bennünk. Egy ideális világban a testnevelésóra tere lehetne a testtudatosság építésének, hogy jobban értsük annak jelzéseit, képessé váljunk jobban odafigyelni rá.
A testünk nem ellenünk van, ahogyan azt a mostani kultúránk és a kor szépségideálja üzenheti számunkra. A testünk velünk van és értünk működik. Mindenkié más és más, de ugyanolyan szép akkor is, ha máshol feszül vagy éppen domborodik, és működhet jól akkor is, ha nem sikerül vele kislabdát dobni.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
