Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Arról már többször esett szó itt a Porontyon is, hogy milyen fontos az egészséges életmódra való nevelésben a rendszeres mozgás. Arról azonban még sosem beszéltünk, hogy milyen buktatókkal, elkeserítő nüánszokkal veszik el azoknak a gyerekeknek, vagy éppen a szülőknek a kedvét a sportolástól egy életre, akik egyébiránt lelkesen űznék az adott sportágat profi keretek között is. Jelen történet fókuszában a foci áll. Az írás mindössze egy tanmese, amiből mindenki kedve szerint levonhatja a konklúziót, már ha talál olyat, s végül sírhat, vagy nevethet, ahogy jól esik. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy az utóbbiból lesznek többen.
A történet tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor egyik barátunk kisfia megszerette a focit és családi támogatással az ország egyik legismertebb foci klubjában kezdett edzeni, öt évesen, 2005-ben. Aztán sok edzés és sok meccs (és nyilván sok élmény és tapasztalat) után, tavaly ősszel lehetősége adódott a gyerekeknek az egyik edző jóvoltából, hogy kimenjenek Németországba egy bajnokságra, ahol 24 csapat mérheti össze a tudását.
Már a kijutás sem volt egyértelmű, hiszen a több mint 1000 kilométerre fekvő város megközelítése eleve nem volt olcsó mulatság, sok szülőnek nem kevés lemondásába és spórolásába került, hogy a gyereke egy nagy élménnyel legyen gazdagabb és elmehessen a bérelt busszal Németországba, saját költségből. Nagy meglepetésre, a házigazda szülők és klub összefogásának köszönhetően szállásra nem kellett a szülőknek költeni, ugyanis a klub tornatermében ezt kialakították a vendégek számára, hogy ezzel is csökkentsék a felmerülő költségeit. De nem csak a saját maguk által, otthonról hozott ágyakkal kedveskedtek a magyar csapatnak, gyakorlatilag teljes ellátást biztosítottak a helyi szülők munka előtt és után (vagy alatta), saját pénzből, csupán kedvességből. Finom reggelivel és vacsorával megrakott asztal várta a kis focistákat és a szüleiket, friss gyümölccsel és üdítővel.
Meglepetés fogadta a magyarokat a klubban is. Míg itthon egy kopott, rossz állapotú, műfüves pályán edzenek a gyerekek, öltöző nélkül, s a szülők hóban, fagyban a pálya szélén várják a gyerekeket, addig a német kis focisták kivilágított pályán edzhetnek, s öltözővel, zuhanyzóval, társalgóval ellátott épületbe mehetnek edzés után. A szülők pedig nagy üvegfal mögül nézhetik a gyerekek edzéseit, a büfé mellől. Mindezt, a kisváros húsz klubja közül az egyikben.
A vendéglátók és vendégek közötti barátság tovább mélyült az egyik esti buli alkalmával, amikor a klub elnöke személyesen köszönte meg a magyar csapatnak, hogy ellátogattak hozzájuk, s „kis” ajándékkal lepte meg a focista gyerekeket. A csomagban volt hordozható rádió, toll, matrica, világítós kulcstartó, melyek nem nagy dolgok, de akkor és ott, ráadásul a magyar klub felkészülésének hiányában, túlzónak számított. A hajnalig tartó beszélgetés alatt aztán sok mindennel meg tudták a magyar szülők „lepni” végül a német elnököt, edzőt és managert: a hazai klubélet részleteivel.
Míg a német szülők évente 25 Euró tagdíjat fizetnek, addig a hazai klub havonta 9000 forintot kap gyerekenként, tagdíj jogcímen. A német elnök szerint, ha ő ennyi pénzt kérne, nem találna olyan embert, aki a csapatba hozná a gyerekét. A magyar szülőket ezzel szemben további költségek is terhelik, a saját pénzen vásárolt meztől kezdve, egészen az önköltséges versenyekig, mindenki által ismert körülmények között.
A német klub tehát nem terheli nagy összeggel a szülőket, ezért érthetőbb, még ha számunkra meglepő is, hogy több időt, pénzt és fáradtságot szánnak a gyerekek hobbijára. A meccsek alatt például nem kereskedők árulták a portékáikat a lelkes szurkolóknak, hanem szintén a szülők és a befolyt összeget a gyerekekre, azaz a focira költötték.
A magyar vendégek végül, sok gondolkodás után úgy döntöttek, hogy a legméltóbban úgy tudják megköszönni a szíves vendéglátást, ha a gyerekek saját pénzből vett mezüket adják oda a hazai csapatnak (nem is nagyon tudtak volna mást adni). Ami izzadt volt és megviselt, de nagy becsben tartott kincs, a viselője számára.
A szakadék tehát nagy volt a két ország futballélete között. A gyereknek ez nem csak életre szóló élményt jelentett, hanem tanulságot is, hogy lehet ezt máshogyan is csinálni, amit talán, majd egyszer valamelyikkőjük „hazahoz”. Hogy ne legyen ez az egész olyan büdös, izzadtságszagú…
