háború 19 - Dívány

Teljesen természetes, hogy bizonyos emberektől félünk. Ám ezeknek az embereknek a köre társadalomról társadalomra változik. A világ nagy része a szenvedés miatt nem az egyént okolja, hanem a családot, az istent, az ártó szellemeket, a karmát, a háborút, a szegénységet vagy a bántalmazó kapcsolatokat. Az, hogy minden sikerért, kudarcért, nehézségért a személyt magát tesszük felelőssé, az emberek közti különbségek magyarázatának speciálisan nyugati módja. Így nem véletlen, hogy mindazok, akik mások támogatására szorulnak vagy kevésbé teljesítőképesek, szégyellik a problémáikat ahelyett, hogy bátran segítséget kérnének.

Az őrült elme mögött legtöbbször zseni rejlik: a porosz hadvezér, aki legyőzte a legyőzhetetlennek hitt Napóleont, teljességgel igazolja ezt a megállapítást.

November az elhunytakra emlékezés hónapja is. Sokfelé a világban november 11-én emlékeznek a háborúban elesettekre és a veteránokra is, és koszorút helyeznek az ismeretlen katona sírjára.

Sarah és Yusra Mardini szír úszó testvérek órákon át húztak egy menekültekkel teli csónakot a tengeren, majd Magyarországon át Németországba jutottak és új életet kezdtek.

Elég csak a júniusban Amerikában zajlott tüntetésekre gondolni, hogy észrevegyük, a rendőrség a tömegoszlatás során gyakran él könnygázzal. De milyen hatásai is vannak ennek pontosan, és mit tehet az, aki kapcsolatba került vele?

Amerika és Anglia viszonya nem volt mindig ilyen békés, mint manapság: az 1700–1800-as években kemény harcot vívtak az Államok területéért. Az 1783-as párizsi békeszerződés ugyan kimondta, hogy „Amerika az amerikaiaké”, de így is maradtak vitás területek, amelyekre mindkét fél igényt tartott. Ebbe a feszült helyzetbe sétált bele egy éhes disznó.

2020 februárjában új sorozat indult a Díványon. Interjúinkban idős emberekkel beszélgetünk arról, milyen volt az élet 50-60-70 évvel ezelőtt, hogyan éltek, mire vágytak és hogyan szerettek nagyszüleink generációjának tagjai. Interjúalanyaink nem ismert emberek: szomszédaink, nagyszüleink, ismerőseink ismerősei.

A II. világháborúban hadifoglyok és rabszolgamunkára kényszerített civilek serege építette a Thaiföldet Burmával összekötő hírhedt japán vasútvonalat. Betegségek, fertőzések, pokoli szenvedés, végkimerülés és halál – nagyjából ez jutott nekik.

A magyar származású dr. Edith Eva Eger gyerekként balett-táncosnak készült, majd Auschwitzot megjárva pszichológus lett Amerikában, hogy háborús veteránokon és a szexuális erőszak áldozatain segítsen. Jó barátja, dr. Philip Zimbardo unszolására életének 89. évében megírta A döntés című könyvet, ami „az egyik olyan ritka és örök történet, amelyet nem akarsz befejezni, és amely örökre nyomot hagy benned" – írta róla Desmond Tutu, dél-afrikai Nobel-békedíjas egyházi vezető, emberi jogi aktivista. Minden szavával egyetértek. Ennek a bölcs asszonynak a munkássága és példamutatása igazi ajándék az emberiségnek.

Az nem kérdés, hogy földünk, lakóhelyünk bajban van. Nem tudjuk, képesek vagyunk-e időben cselekedni ahhoz, hogy megelőzzük a klímakatasztrófát, vagy a legtöbb embernek menekülnie kell. Annyi bizonyos, hogy már most látszik: vannak olyan helyek bolygónkon, ahol nagyobb eséllyel éljük túl a viszontagságokat.

Mégis miért döntene úgy bárki, hogy támogatja a háborúkat? Tényleg vannak olyan emberek, akik szerint bizonyos célok eléréséhez ez a legegyszerűbb út? Remélhetőleg nem – de sok esetben a pszichológia magyarázatot tud adni a háborúk támogatottságára.

A háborúkat emberek találják ki és valósítják meg, de nem csak ők esnek áldozatul. Kevés szó esik az elpusztult állatokról, még kevesebb pedig azokról, melyeket akaratuk ellenére katonaként használtak és használnak mind a mai napig.