Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az őrült elme mögött legtöbbször zseni rejlik: a porosz hadvezér, aki legyőzte a legyőzhetetlennek hitt Napóleont, teljességgel igazolja ezt a megállapítást.
Napóleon kudarcához legnagyobb mértékben Gebhard Leberecht von Blücher, Wahlstatt hercege járult hozzá. Katonái csak Előre marsallnak nevezték, mivel mindent letarolt, ami a szeme elé került. Szerették és tisztelték, és habár a feljegyzések szerint nem volt nagy stratéga, bősz temperamentuma, fékezhetetlen szilajsága tette különösen eredményessé – valószínűsíthető skizofréniája ellenére.
Simán besértődött a királyra
Blücher már 14 évesen belépett a svéd királyi hadseregbe, fittyet hányva arra, hogy a szülei kifejezetten nem támogatták ebben, és az 1756-tól 1763-ig tartó hétéves háborúban a poroszok ellen már huszárként szolgált. Ez volt az a háború, amit Winston Churchill első világháborúnak titulált, és ez nem is áll olyan messze a valóságtól, hiszen Ausztrália kivételével minden kontinensen harcok dúltak. Európában Sziléziáért küzdöttek, az észak-amerikai gyarmatokon ugyanekkor a franciák és az indiánok ütötték össze fegyvereiket, Indiában pedig a harmadik karnátakai háborút vívták. Mindenesetre a kiskamasz Blücher már komoly tapasztalatokat szerzett, mígnem 1760-ban a svédek pomerániai hadjárata során porosz fogságba esett. A fordulat itt érkezett: egy rokona, Von Belling porosz ezredes rábeszélte, hogy szegődjön el a porosz királyi hadseregbe. Így is történt, és a fiatal Blücher hamarosan adjutánssá lépett elő, pár évvel pedig később már lovassági századosi rangig jutott.
Szilajsága jól jött a hadseregben, de már ifjonc korában is gyakorta túllőtt a célon: 1772-ben például a lengyelországi felkelések során parancsára egy papot látszatkivégzéssel félemlített meg, ami már a porosz uralkodónak is sok volt, így aztán Blücher küszöbönálló előléptetését visszavonták. Erre ő megsértődött, és lemondott katonai posztjáról. Nagy Frigyes – aki háborút indított Mária Terézia ellen a hétéves háború alatt – csak annyit mondott minderre: „Blücher százados menjen a pokolba!”. Persze a százados hamar megbánta hirtelen felindulását és pökhendiségét, de a következő években hiába kérvényezte visszavételét a seregbe, Frigyes mindig nemmel válaszolt.
Így hát kénytelen volt várni az uralkodó halálát (és a folyamatos visszautasítások után minden bizonnyal kívánta is), és amikor ez 1786-ban megtörtént, az utód, II. Frigyes Vilmos vissza is helyezte Blüchert régi ezredéhez, újra a Vörös Huszárok vezetője lett. Innen újra sínen volt: a következő években expedíciókban vett részt, előléptetésben és katonai kitüntetésekben részesült.
Napóleon ellen
Ugorjunk pár évet az időben, amikor Blücher már a Napóleon elleni háborúk több csatáját is több-kevesebb sikerrel vezette. 1815-öt írunk, amikor a francia császár visszatért Elba szigeti 100 napos száműzetéséből, Blücher pedig Dél-Németalföldre utazott, hogy átvegye az ott állomásozó, 150 ezer fős alsó-rajnai porosz hadsereg parancsnokságát. Ezt követően, június 16-án került sor a belga földön a Quatre Bras-i és a ligny-i csatára, amikor Napóleon először Wellington herceg angol–holland seregével nézett szembe, majd Blücher porosz csapataival.
Bár Napóleon haditerve pompás volt, a waterlooi csata aztán nem úgy alakult, ahogy remélte – ezt a történelemkönyvekből jól tudjuk. Blücher erősítést kapott, több ezer friss katona csatlakozott hozzá, hogy aztán erőltetett menetben éppen odaérjenek Waterloohoz, az akkorra már visszavonult Wellington herceg megsegítésére, akit időközben Napóleon már nagy erőkkel támadott. Vakmerő döntés volt ez, hiszen Napóleon 30 ezres francia sereget küldött a nyomukba - de ők egy félrement információ miatt egy kis késéssel indultak meg.
Wellington csapatai teljesen ki voltak merülve, a hadvezér azt írta visszaemlékezésében: „Azt kívántam, vagy az éjszaka jöjjön, vagy a poroszok.” Amikor Blücher csapatai odaértek, úgy döntöttek, a herceg megtépázott serege hátul marad, így aztán a poroszok erői egy tömegként indultak meg a visszavonuló franciák üldözésére. Blücher szilajságára – aki komoly sebe ellenére a sereg élén járt - nagy szükség volt: feltüzelte a katonáit, akik kíméletlenül nyomultak előre. Végül Napóleon csúfos vereséget szenvedett el, 1815. július 7-én a poroszok pedig másodszor is elfoglalták Párizst.
Zseni, aki terhes egy elefánttal
A waterlooi csata máshogy alakult volna, ha nem Blücher vezeti a poroszokat, hiszen a veszélyes offenzívához nagy szükség volt a merészségére. Mindezek a hadsereget kísérő orvosoknak valószínűleg elegük volt belőle, mert állandó jelleggel zaklatta őket a gondjaival. Ugyanis szentül hitte, hogy napvilágra fog hozni egy bébielefántot.
Képzeljük el, hogy hány és hány „próbáld nem kinevetni a főnököt” szituáció történhetett meg a katonai táborban. Történészek egyetértenek abban, hogy zsenije ellenére Blüchner pszichotikus tünetekkel küzdött a döntő csata előtti két hónapban. A mentális betegség teljességgel meggyőzte őt arról, hogy a franciák megtermékenyítették egy elefánttal, élettani lehetőségei, életkora és egyáltalán... a faji különbségek ellenére. Mentségére legyen mondva, az akkor már a hetvenes éveiben járó parancsnok tudta jól, hogy valami nem stimmel a fejében: éppen ezért gyakran kérte az embereit, hogy üssék fejbe egy jókora kalapáccsal – legalábbis erről számol be a Napóleon és Berlin: A francia–porosz háború Észak-Németországban című könyv.
Felettes tisztjei tudtak elmeháborodottságáról, ennek ellenére egy pillanatig sem akarták leváltani posztjáról: „úgy vezet, mintha száz elefánt lakozna benne” – írták róla. Őrült volt, de nélküle lehet, másképp nézne ki ma Európa térképe.
