Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Teljesen természetes, hogy bizonyos emberektől félünk. Ám ezeknek az embereknek a köre társadalomról társadalomra változik. A világ nagy része a szenvedés miatt nem az egyént okolja, hanem a családot, az istent, az ártó szellemeket, a karmát, a háborút, a szegénységet vagy a bántalmazó kapcsolatokat. Az, hogy minden sikerért, kudarcért, nehézségért a személyt magát tesszük felelőssé, az emberek közti különbségek magyarázatának speciálisan nyugati módja. Így nem véletlen, hogy mindazok, akik mások támogatására szorulnak vagy kevésbé teljesítőképesek, szégyellik a problémáikat ahelyett, hogy bátran segítséget kérnének.
A normalitás és abnormalitás meghatározása a kezdetektől fogva döcög a pszichológiában. Egyesek szerint mindenki abnormális, aki eltér a statisztikai átlagtól. Igen ám, de mi van a különösen intelligens vagy rendkívül boldog emberekkel? Az abnormalitás definiálásának másik módja lehetne, ha a társadalmi szabályrendszereket vennénk alapul. Ezek viszont mind a történelem folyamán, mind a földrajzi szélesség mentén változnak. A századforduló környékén például még Bécsben is megdobáltak egy nőt, ha nadrágban kerékpározott. Mások a nem megfelelő alkalmazkodásból indulnak ki. Ugyanakkor mindannyian teszünk időnként az egészségünkre káros, maladaptív dolgokat, amelyek egyikében-másikában ráadásul óriási üzlet rejlik (például alkohol, dohány, gyorséttermek). Végül azt is mondhatnánk, hogy az abnormalitás legfőbb jele a rossz közérzet, a szenvedés. Ám számos esetben pont ezek elmaradása a problémás, mondjuk, ha nem vagyunk képesek gyászolni, vagy élvezettel nézzük, ahogy egy állatot megkínoznak.
Bármennyire is zavaros az abnormalitás fogalma, mégis rengeteg kárt okoz, ha valakire egyszer ráaggatják ezt a címkét. A mentális zavarokkal diagnosztizált embereket gyakran megszégyenítik, kirekesztik, diszkriminálják. Honnan erednek a társadalmi stigma gyökerei? Ezt az izgalmas kérdést vizsgálja új könyvében Roy Richard Ginker antropológus, a George Washington Egyetem kutatója. A Nobody's Normal: How Culture Created the Stigma of Mental Illness (Senki sem normális: Így hozta létre a kultúra a mentális betegség stigmáját) című munkájáról Abigail Fagan, a Psychology Today szerkesztője kérdezte. Összegyűjtöttük az interjúban olvasható legfontosabb gondolatokat.
A kultúra hozza létre a megbélyegzést
Azt, hogy mi számít szokatlannak, hogyan értelmezünk egy jelenséget, kit vagy mit okolunk érte, mind a kultúra hatására sajátítjuk el. Megtanuljuk például, hogy olyan hangokat hallani, amelyeket senki más nem észlel rajtunk kívül, bajt jelez. Erről a jelenségről azonban máshogy vélekednek vallási körökben vagy egyes afrikai törzsekben. Vegyük például Tamzo esetét – mondja az antropológus. Tamzo Namíbia vidéki részén él. Az orvosok skizofréniát diagnosztizáltak nála, így havonta egyszer 20 kilométert gyalogol a falujából a városba, hogy megkapja a gyógyszereit. Ám ott, ahol lakik, senki sem gondolja úgy, hogy ő tehetne az állapotáról. Úgy vélik, a faluban átok kering, amely épp Tamzón telepedett meg. A családjában és a környezetében senki sem tekinti betegnek a tünetmentes időszakokban. Ugyanakkor ha a nyugati világban valakit egyszer skizofrénként kategorizálnak, az jó eséllyel örökre vele marad. Erről nem feltétlenül a pszichiáterek, pszichológusok tehetnek, ráadásul az sem mindegy, milyen érzések, vélemények társulnak ezekhez az állapotokhoz a közgondolkodásban.
A kapitalizmus komoly szerepet játszik benne
A mentális zavarokkal kapcsolatos hiedelmeinkre erősen hat az a gazdasági környezet is, amelyben élünk. Elsősorban az ipari forradalom hatására kezdett el a nyugati világ minden ember számára elérendő értékként tekinteni az egyéni autonómiára, a függetlenségre, a produktivitásra. A 18. század francia és angol elmegyógyintézeteinek egyik fő jellemzője volt, hogy olyanok kerültek oda, akik a termelékenységet veszélyeztették. Tétlenek voltak, nem dolgoztak, kockázatot jelentettek mások tulajdonára. Az elzárás alapját egyfajta haszontalanság jelentette, a bűncselekmények elkövetőit nem kezelték külön az őrültnek tartott emberektől. Később, a 19. század közepén Alexis de Tocqueville francia politikai gondolkodó Az amerikai demokrácia című művében hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok hőse az egyén. A profit elérésére épülő kapitalizmusokban kudarcnak minősül mindenki, aki egyénként nem képes boldogulni: aki mások segítségére szorul, aki másokkal él, aki nem hatékony vagy nyereséges munkavállaló.
Nem minden munka egyformán értékes, és ez baj
Ginker a kapitalizmus gyakorlati működését egy személyes életéből vett példán keresztül érzékelteti. A könyvben mesél a lányáról, Isabelről, aki autizmussal él. Isabel imád takarítani, és nagyon ügyes is benne. Amikor munkát kapott egy gyógyszertárban, a munkáltató, Ginker, a felesége és Isabel négyesben leültek sorra venni, mik lesznek a feladatai. Isabel úgy összegezte az elhangzottakat, hogy büszkén kijelentette: „Amikor reggel ideérek, onnantól fogva takarítónő vagyok.” Mire a főnöke rögtön kijavította: „Ön nem takarító, hanem kiskereskedelmi munkatárs!”. Ginker számára ez az epizód tökéletesen demonstrálta azt a folyamatot, ahogyan megtanuljuk, hogy a létezés egyes módjai kevésbé értékesek, mint mások. Eddig a pillanatig Isabelnek semmi negatív asszociációja nem volt azzal, hogy valaki takarítónő. És jó lenne, ha mind így lennénk vele.
A hőskultuszt a háborúk is megrengették
A háborúk az élet minden területén hatalmas átalakulásokhoz vezettek, beleértve az emberi viselkedésről való gondolkodásunkat is. A pszichológiai tesztelés egész területe az első és a második világháborúból származik. Ebből az időszakból ered sok terápiás technika is, ráadásul az aktuálisan zajló, például a virtuális valósággal kapcsolatos kutatások jelentős részét napjainkban még mindig az amerikai hadsereg támogatja. A frontról visszatérő katonák láthatatlan sérülései korábban ismeretlen tünetekre hívták fel a figyelmet. A polgárháborúban még katonaszívnek vagy nosztalgiának, az első világháborúban gránátsokknak, a második világháborúban háborús neurózisnak, Vietnám után pedig PTSD-nek hívták a harctéri traumákhoz köthető tünetegyüttest. Ezek a fogalmak tehát mind háborúk idején alakultak ki, és csak aztán terjesztették ki őket a közösség egészére, más életeseményekre. A háborúk sokáig azt üzenték a lakosságnak, hogy az ideális hazafi erős harcos, ám kiderült, hogy a fanatizálás ellenére az emberek túlnyomó többségét minimum hosszú évekre megnyomorítja, ha csatákban kell részt venniük.
Fordulóponthoz érkeztünk
Ginker az elmúlt években sok pozitív változást tapasztalt a mentális zavarok megítélése terén. A szakma iránti érdeklődés a továbbtanulók körében, a mentális egészséggel összefüggő témákról való egyre nyíltabb kommunikáció a közösségekben és a médiában, mind-mind optimizmusra adhat okot. Fontos, hogy egyre több híresség – köztük Lady Gaga, Bruce Springsteen vagy Jane Fonda – beszélt a nehézségeiről. Ma már az sem ritka, hogy diákok állnak ki a társaik elé, és elmondják például, hogy Tourette-szindrómájuk van, nem készakarva káromkodnak. Vagy azt, hogy ADHD-val diagnosztizálták őket, nem pedig fegyelmezetlenek, lusták vagy hülyék. Rengeteget változtak a nézeteink például az autizmusról is. Azok a számítógépes különcök, akiket egykor bogaras kockáknak tartottunk, ma már a legmenőbb tech cégekben ülve mindannyiunk életére hatással vannak. Átment a köztudatba az is, hogy az autizmus egy spektrum, amelynek különböző pontjain lehet elhelyezkedni, és hogy a megfelelő támogatás mellett sokat lehet fejlődni az önálló életvezetésben.
Mit tehetünk a stigmák ellen?
Mivel a megbélyegzést a kultúra hozza létre, mi vagyunk azok is, akik változtatni tudunk ezen. A változás elérésének leghatékonyabb módja pedig az, ha létre tudnak jönni találkozások a fogyatékossággal, pszichiátriai diagnózissal élő emberek és a többségi társadalom tagjai között. Ehhez persze két dolog szükségeltetik. Az egyik, hogy ezek az emberek ne legyenek kirekesztve, elszigetelve a családi otthon vagy az intézet falai között, hanem a közösség megbecsült tagjaiként élhessenek. A másik, hogy bátran beszélhessenek a tapasztalataikról, lehessen tudni róluk, hogy milyen nehézségeik, sajátosságaik vannak. Az őket érintő kérdések iránti társadalmi érzékenységet pedig az is fokozni tudja, ha rendszeresen megjelenhetnek filmekben, sorozatokban és a médiában.
