Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ötödik ÁVH-regényében Cserhalmi Dániel ezúttal egy valóban megtörtént bűnügyet állít a középpontba. A szerzővel A vörös báró kapcsán a Rákosi-korszak hétköznapjairól, a történelmi hitelesség és az írói képzelet egyensúlyáról, valamint a kortárs magyar krimi lehetőségeiről beszélgettünk.
Cserhalmi Dániel eddig megjelent öt regénye a sivár és sötét Rákosi-rendszerbe kalauzolja el az olvasót. A történetek középpontjában egy-egy bűnügy áll, s nincs ez másképp a nemrégiben megjelent A vörös báró című regényében sem, amelyben a szerző egy megtörtént bűnügyet dolgozott fel: a zákányszéki párttitkár, Kiss Imre halálát. Vajon kinek állhatott érdekében Kiss Imre halála, s hogyan szól bele a rendőrségi nyomozás alakulásába a mindenütt ott lévő, befolyással bíró pártszervezet és az ÁVH?
Miközben haladunk előre a könyv oldalain, megjelennek előttünk a homokháti tanyavilág emberi viszonyai, az 50-es évek mindennapjai, valamint a fájóan ismerős, mindenhová befurakodó politika is. Cserhalmi Dániel – aki „civilben” a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetemen tudománytámogatással foglalkozik –, hogy hiteles képet nyújtson az olvasóknak a korszakról, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának segítségét is igénybe vette, és a hajdani lengyelkápolnai (ma: Zákányszék) tanyavilágba is ellátogatott.
Arról már sokszor kérdeztek, hogy honnan ered az érdeklődésed az 50-es évek világa iránt, s te el szoktad mondani, hogy Faludy versei és Pokolbéli víg napjaim című könyve keltette fel az érdeklődésedet a korszak iránt. De honnan ered az a megnevezés, hogy ÁVH-regény, és mint műfaji kategória, mit takar?
Amikor a Csengőfrászt [a szerző első regénye] írtam, talán a kiadó is örült, hogy van egy alcím, amivel brandet lehet teremteni, és én is úgy voltam vele, hogy ha esetleg a Csengőfrász nem tenné világossá, milyen korszakban járunk, az alcímnek köszönhetően az olvasók biztosan el tudják majd helyezni. Egyébként nem egyszerű eldönteni, hogy a könyveim a krimi, a politikai regény vagy a thriller kategóriájába esnek-e. Először a Kortárs Krimi Blogon olvastam ezt magamról, és valóban, a köteteket az ÁVH szervezete köti össze, még ha nem is összefüggőek teljes mértékben a regények. A történetek különbözőek, mindegyik más jellegű egy kicsit, de az ötvenes évek, az államvédelem és a politikai rendőrség mindegyikben benne van.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy legtöbbünkben egy sivár, sötét, erőszakos világ képe idéződik fel, ha az 50-es évekre gondolunk, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az emberek akkor is éltek, dolgoztak és szerettek. A te könyveidben a korszak mindkét aspektusa megjelenik. Fontosnak érzed, hogy a könyveidben a mindennapok pillanatait is megjelenítsd?
Valószínűleg könnyebb úgy írni, hogy megjelennek a hétköznapi élet cselekményszálai is. Nem akarok nagyon filozofikus lenni, hogy minden fekete mögött van valami fehér, meg hogy sosem ennyire sarkított vagy végletes az élet, de azt gondolom, hogy ha bármelyik korszakot le akarjuk írni, hozzátartoznak a hétköznapok is. A vikingek raboltak és fosztogattak, de utána hazamentek, és várta őket az otthon, a család. Ez a Rákosi-korszakra is igaz. Az 50-es évek nem csak arról szólt, hogy embereket bebörtönöztek és megvertek, hanem arról is, hogy meccsre vagy lóversenyre jártak, kevesebbet kávéztak, de többet alkoholizáltak. Volt, aki nehezebben boldogult, és volt, aki könnyebben.
Az eddigi, többnyire Budapesten játszódó regényeidhez képest A vörös báró cselekményének színtere földrajzilag jóval távolabbi: a zákányszéki tanyavilág, illetve Szeged. Milyen volt kimozdulni az eddigi világból?
Valamennyire a Szibériai csapda is kimozdult már, bár csak Piliscsabáig kellett elmenni. Most azért került Zákányszékre a történet, mert maga a Kiss Imre-gyilkosság is ott történt, ott van jelentősége. Az írás előtt elmentem szétnézni a környéken, és nagyon örültek nekem a helyiek. Körbevezettek, és láttam a fantáziát ebben a településben, főként a most már külterületnek nevezett tanyavilágban. Természetesen olvasgatnom is kellett a településről.
Budapestet valamennyire ismerem, még ha az ’50-es évek minden helyszínét nem is, de az, hogy egy másik közegbe kerültem, kifejezetten érdekes élmény volt.
Sosem szeretném ugyanazt a regényt megírni, fontos, hogy mindig legyen benne valami más, valami új.
A regényből is kiderül, és utána is lehet nézni, hogy a Kiss Imre-gyilkosság valóban megtörtént. Te hogyan találtál rá?
Egy olyan történetet kerestem, amelyben valóban van egy gyilkossági ügy, és az ÁVH ebben érintett. Ennek a két halmaznak lett egy metszete, amit kidobott a világháló, köztük a Kiss Imre-gyilkosságot. Átgondoltam, hogy illik-e abba a koncepcióba, amit én kitaláltam, és úgy tűnt, hogy igen. Innentől kezdve már csak egy kicsit ki kellett színezni a történetet, és köré írni mindazt, amit a könyvben olvashatunk. Azt gondolom, hogy jó ötletet találtam, és az eddigi visszajelzések is ezt mutatják.
Nemcsak Kiss Imre volt valós személy, hanem a többi zákányszéki szereplő között is akadnak valóban élt emberek.
Fontos volt számomra, hogy a regényt azok a szereplők népesítsék be, akik akkor és ott valóban megfordulhattak, és hogy a környezet, ahol egy regény vagy krimi játszódik, minél valóságosabb legyen. A neveket is a zákányszéki családoktól vettem át, még ha némelyiket meg is változtattam, kegyeleti okokból. Természetesen némelyik szereplőn is változtattam, a cselekmény kedvéért, de ezt igyekeztem úgy megtenni, hogy a ma élő zákányszékiekben ez ne okozzon rossz érzéseket. Nem akartam az ő történelmüket hamis színben feltüntetni, így az igazán gonosz szereplők fiktív karakterek.
A regényben szerepelnek különböző jelentések is, zákányszéki személyekről. Ezek valódiak, vagy te írtad őket?
Én írtam őket, de maga az ügy, ami az ÁVH hathatós segítségével kibontakozik, a valóság minimális fikcionalizálása. Az Állambiztonsági Levéltárban van egy nem túl vastag dosszié, ami Kiss Imre ügyét tárgyalja, és az abban megjelenő koncepciókat, személyeket igyekeztem minél nagyobb mértékben belevenni a regénybe.
Mi a helyzet a nyomozó párossal?
Ők teljesen fiktívek, bár akkoriban tényleg működött rendőrőrs Zákányszéken. Volt egy elképzelésem, hogy szükség van egy tapasztaltabb, a kiégés határán mozgó nyomozóra, és egy helyi rendőrre. 1950-ben még falunak sem lehetett nevezni a települést, épphogy megalakult a belterület, és nem valószínű, hogy az ott szolgálatot teljesítő rendőr találkozott már gyilkossággal. Adta magát az ötlet, hogy ő pedig pályakezdő legyen. Az idősebb nyomozó nevét N. Nagy Zoltán író inspirálta, ahogy az utószóban is leírom.
Hogyan rekonstruáltad az eseményeket? Az Állambiztonsági Levéltár dossziéjából, korabeli cikkekből, illetve az írói fantáziából állt végül össze a történet?
Igen, bár nagyon nehéz rekonstruálni az ügyet, hiszen az államvédelmi iratokból a valóságot nem ismerhetjük meg, csak azt, amit ők annak szerettek volna láttatni. A valóság sokkal hétköznapibb. Maga a gyilkosság nagy valószínűséggel egy egyszerű kocsmai késelés volt. A Youtube-on fent van egy dokumentumfilm róla, amelyből szintén sok minden kiderül, de valójában, mint egy jó true crime-ban, nem fogjuk megtudni, hogy ki szúrta le a valóságban Kiss Imrét.
Sok a homály, de ez mindig jó teret ad a fikciónak.
Az ÁVH-s eljárás rendje valamivel kötöttebb, de sokkal inkább illeszkedett az én cselekményembe, és nem is kellett sokat változtatni ahhoz képest, ami az 50-es években történt.
Bár A vörös báró cselekménye több mint hetven évvel ezelőtt játszódik, Kiss Imre párttitkár alakja, aki, mint egy pók, ült a hálója közepén és szövögette azt, kissé áthallásos a közelmúlt magyar viszonyaira.
Nem szeretnék aktuálpolitizálni, de én is éreztem ezt a hasonlóságot, és kissé rá is erősítettem. Bár a regénybeli Kiss Imre eltér a valós személyiségtől, hatalommal rendelkező párttitkár volt, és a közelmúltban is nagyon könnyű olyan potentátokat, oligarchákat találni, akiknek messzire elnyúlt a kezük.
A kommunista kiskirályok, akiket a Kádár-korszakban neveztek vörös báróknak, pontosan ilyen személyek voltak.
Volt hatalmuk a saját közegükben, mindenki erősen függött tőlük, tehát valóban vannak párhuzamok.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Elég sok oldalon keresztül olvashatunk arról, hogyan próbálta az ÁVH megtörni azokat a szerencsétlen zákányszékieket, akiket bevittek. Nem volt könnyű ezzel szembesülni olvasóként, még akkor sem, ha ismerjük a rendszer ellenségeivel szemben alkalmazott módszereiket. Mennyire volt nehéz megírni ezeket a részeket?
Az első regényemben, a Csengőfrászban is megjelenik az erőszak, hiszen a Sztálin út 60-ban a verőlegények tulajdonképpen tényleg csak fizikai erőszakot alkalmaztak, cél nélkül. A későbbi könyveimben a cselekmény szempontjából ez nem volt indokolt, ennek a regénynek a cselekménye viszont kifejezetten igényelte az erőszak megjelenítését.
Egyik történetem sem vidám, de írás közben én is éreztem, hogy ez a szokásosnál is nyomasztóbb. Nyomaszt engem, mint szerzőt, és nyomasztja majd az olvasót is, ahogy halad előre.
Ha viszont elhallgatom vagy elkenem, és leírom, hogy a zákányszékiek bementek, másnap meg kijöttek véresen, akkor nem lesz hiteles. Nem valószínű, hogy Szegeden olyan kreatívak lettek volna, ahogyan leírtam, de ha már lehetőség volt kicsit többet írni az erőszakról, beépítettem olyan elemeket, amelyekről tudjuk, hogy az ÁVH különböző intézményeiben használták őket.
A vörös báró 98%-on áll a Molyon, amit kevés regény mondhat el magáról, de a többi könyved is 90% fölött van.
Mindig jó érzés, ha visszaigazolást kapok az olvasóktól arról, hogy ezek a könyvek jól sikerültek, de nem gondolom, hogy csak a jó kritikát szabad beengedni. Én is használom az oldalt, visszajelzést is írok, szoktam is fejmosást kapni, hogy miért vagyok kritikus, de ott én is csak egy olvasó vagyok. Ha tetszik, amit Stephen King írt, öt csillagot adok neki, de megesik, hogy csak kettőt vagy hármat. Nyilván ő nem olvassa. (nevet) Íróként mindig törekszem arra, hogy szintet lépjen a munkásságom. A Vadászatnak úgy álltam neki, hogy örülnék, ha bekerülnék a mainstreambe, hogy eszébe jussak a könyves portáloknak. Ez nem annyira történt meg. Az olvasói visszajelzések egyértelműen pozitívak, odajönnek hozzám, és elmondják, hogy abba ne hagyjam, mert szükség van a könyveimre. De a szakmában, a krimiíró közegben valahol a szélén lavírozok, és ez a két tapasztalat viaskodik bennem.
Egy regényírónak van kedvenc könyve a sajátjai közül, vagy mindig a legutóbbi az?
Nincs, mint ahogy nincs kedvenc gyereke sem. Mindegyiket más miatt szeretem. Az első könyvem volt a „szerelemgyerek”, mert nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnám ábrázolni az ÁVH-t, és örültem, amikor megszületett. A Szibériai csapdát azért szeretem, mert be lehetett mutatni a főhős, Csonka pokoljárását. A Szabadság hadművelet az utolsó pillanatig tartó menekülős rész miatt áll közel hozzám, a Vadászat pedig azért, mert egy másik történelmi korszakról tudtam benne írni.
A vörös báró azért fontos, mert olyan cselekménydramaturgiát tudtam írni, amit krimiben még senki nem írt meg.
Azóta többekkel beszéltem, akik az utolsó fejezet nélkül is ki tudtak volna békülni a történettel, de íróként számomra az volt az érdekes, hogy hogyan lehet úgy megoldani, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.
Nemrégiben szembe jött velem az interneten egy kérdőív a kortárs magyar krimifogyasztók olvasási szokásairól, amit te készítettél. Kiderült már, milyen krimiket olvasnak szívesen a magyarok?
Alapvetően azért készítettem a kérdőívet, mert érdekel ennek a zsánernek a jelene és a jövője. Nem vagyok irodalomtörténész, hogy elemezni tudjam a kortárs krimi aspektusait, de szerintem fontos kérdés, hogy az olvasók mit szeretnének. Ha megkérdezünk ötszáz embert – bár nincs még ennyi kitöltőnk –, ez mégiscsak olyan mintaelemszám lesz, amiből kirajzolódik, hogy az olvasók a rejtélyorientáltságot szeretik, vagy azt, ha tudják kötni valamilyen helyszínhez a cselekményt. Vagy kiderülhet, hogy nem érdekli őket, ha a főszereplő egy megcsúszott alkoholista, mert klisésnek tartják. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a szerzőnek meg kell hajolnia az olvasói preferenciák előtt, és ha a Budapesten játszódó krimiket szeretik, akkor mindenki elengedje a vidéket. Ez nem piackutatás, inkább tudományos érdeklődés. Az lenne a cél, hogy statisztikai elemzést lehessen írni belőle, és ebből később akár tudományos cikkeket is írjak.
Bár mindegyik regényedben megjelenik az ÁVH, a szó szoros értelmében véve nem beszélhetünk sorozatról, hiszen a főszereplők mindegyik regényben mások. Eljátszottál azzal a gondolattal, hogy A vörös báró nyomozópárosát egy másik regényben is szerepeltesd?
Független történetekben gondolkodom, bár az első három könyvem minimálisan kapcsolódott egymáshoz. Engem az érdekel, mi az a plot, az a cselekmény, amit még nem írtam meg, és kapcsolódik a korszakhoz. Vannak még ötleteim.
Szabad tudni, mik azok?
Az egyik ötletem az ügynökakták nyilvánosságra hozatala kapcsán ma is aktuális. A rendszerváltás után az elszámoltatás nem történt meg, és ez sokakat zavart. A kommunista rendszer haszonélvezői és működtetői boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Péter Gábor is élvezte a nyugdíjas éveit. A fő cselekmény a rendszerváltás idején játszódna, de kötődne az 50-es évekhez is. De van egy másik ötletem is, amely viszont az egyházüldözésekkel foglalkozna, amiről eddig még nem nagyon ejtettem szót. Lehet, hogy egyszer mind a kettőt megírom.
Geri Ádámmal készült interjúnkból kiderül, hogy a Gasztrorégészt mi vonzza a Kádár-korszak világához
