Pali bácsi: ne azt kérdezd, mi volt ebédre, hanem azt, hogy mit mondott a Ferenc Jóska

2020 februárjában új sorozat indult a Díványon. Interjúinkban idős emberekkel beszélgetünk arról, milyen volt az élet 50-60-70 évvel ezelőtt, hogyan éltek, mire vágytak és hogyan szerettek nagyszüleink generációjának tagjai. Interjúalanyaink nem ismert emberek: szomszédaink, nagyszüleink, ismerőseink ismerősei.

„Dorina kedves, légy szíves, menj át a másik szobába. Ott van az íróasztalom mellett jobbra egy polc. Azon középtájt van egy kis világos Áprily-kötet, azt, kérlek, hozd ki. Ja és a bal oldali fiókját ha kihúzod az íróasztalnak, akkor ott lesz egy kemény fedeles mappa, az alatt egy zöld fólia, és abban nyomtatott lapok, abból hozd ki kérlek a legfelsőt. Ez az, köszönöm.”

Ehhez hasonló instrukciók segítik az eligazodást a Cseresnyés Pál lakásában gondosan őrzött és fejben pontosan katalogizált emlékek között. Az 1925-ös születésű korábbi pénzügyi szakember, többszörösen kitüntetett vitéz szellemi frissessége, humora és mesélőkedve teljes birtokában, aprósüteménnyel és üdítőkkel vár, és örömmel mesél mindarról, amit az általa átélt csaknem száz évből kiemelkedően fontosnak talál. 

Iskola, cserkészet, versek

Mikor és hol született, Pali bácsi? Mik a gyerekkorával kapcsolatos legmaradandóbb emlékei?

1925. április 8-án születtem Budapesten. Ketten voltunk testvérek, egy húgom volt. Apám az akkori megnevezés szerint csendőrtiszthelyettes volt, később főtörzsőrmester, majd alhadnagy. A házunk közelében volt a csendőrparancsnokság, ahol apám ügyintéző volt. Édesanyám nem járt el dolgozni, apámnak az volt az elve, hogy egy férfi teremtsen magának biztos egzisztenciát, olyat, hogy el tudja tartani a családját. Ez egyébként olyan időszak volt, hogy meg is lehetett tenni. Az egyik szomszédunk például kéményseprősegéd volt, és abból a fizetéséből tartotta el a családját, ahol szintén két gyerek volt. 1933-ig egyébként az Erőd utcában, az Átrium mozival szemben laktunk, de ott annyiszor voltam beteg, hogy orvosi javaslatra el kellett jönnünk egy olyan házba, ahol van udvar és fény. 1933. április 25-én jöttünk ide, és 12 évvel később napra pontosan ekkor estem amerikai hadifogságba. Április 8-hoz és 25-höz később is nagy jelentőségű események kapcsolódtak az életemben. Ezek szerepelnek azok között a számok között, amiket most már több mint hatvan éve megjátszom a lottón. Benne vannak anyám számai, és az életemet jellemző más fontos számok is. 

Az általános iskolás évekre hogy tetszik visszaemlékezni?

Amikor ideköltöztünk, elmúltak a betegségek, és a Németvölgyibe, ebbe a mackós iskolába kerültem. Amikor negyedikes voltam, a tanító úr magához hívott, hogy megalapította az iskolában a cserkészapródcsapatot, és engem is érdemesnek talál arra, hogy oda bekerüljek. Nagy örömmel és büszkeséggel mentem, és ez a sorsom későbbi alakulását is jelentősen befolyásolta, mert amit ott tanultam, annak hasznát vettem például a Ludovikára való felvételikor is. Akkor már a cserkészet nagyon szépen működött az országban, 1933-ban még világtalálkozó is volt Gödöllőn. Az 1934-es cserkészigazolványomról tudok is nektek mutatni egy fénymásolatot. 

Pali bácsi cserkészigazolványa
Pali bácsi cserkészigazolványaFotó: Ruzsovics Dorina

Na ilyen voltam kilencéves koromban. Bendegúznak hívták az egyesületünket, de hogy miért, azt már nem tudnám megmondani. Minden szombaton volt összejövetel, ahol történelmi eseményekről meséltek nekünk. Nagyon sokat hallottam ott az Árpád-korról, tanultunk énekeket, kellemes délutánok voltak, sokat sportoltunk is. 

Középiskolába hova járt? 

1935-ben kerültem a Verbőczybe – ez ma a Petőfi Sándor Gimnázium. Az első félév után intőt kaptam latinból, és addig nem mehettem cserkészkedni, amíg azt ki nem javítottam. Nem a szüleim nem engedtek, hanem a cserkészetben volt erre szabály, nehogy azt mondhassák, hogy a cserkészet miatt romlik valakinek az iskolai eredménye. Addig nem mész, amíg ki nem javítod. Ezért aztán ki is javítottam annyira, hogy második év végén már könyvet is kaptam a jó tanulmányi eredményemért: Vörösmarty élete, munkássága és jelentősége. Ma is megvan ez a könyvem.

Voltak jobb és rosszabb tanárok, jó és rossz gyerekek, mint most. De a verseket a mai napig szeretem. Mit szólsz például, milyen szép az, hogy „Ősz nem sodort még annyi száraz lombot, annyi riadt szót: minden összeomlott.”  Vagy ott van a Március. Azt biztosan te is ismered. Vagy a Tavasz a házsongárdi temetőben. Az is milyen gyönyörű. Ha fizikailag már gyenge is vagyok, mert 16-szor műtöttek életemben, szellemileg, hála a jó istennek, még teljesen épnek érzem magam. Sok mindenre emlékszem, de már én is úgy vagyok vele, hogy minél régebben történt, annál jobban felrémlik. Nagyon megtetszett, amikor egyszer mondta nekem egy idős ismerősöm: ne azt kérdezd, mi volt ebédre, hanem azt, hogy mit mondott a Ferenc Jóska. Ma már én is így vagyok az emlékekkel. 

Lányok, nők, asszonyok

A Verbőczyről eszembe jut az is, hogy hogyan is voltunk mi akkoriban a lányokkal. Én úgy, hogy sehogy. Nálunk csak fiúk voltunk, és a lányokkal annyi találkozásunk volt, hogy a mai Szilágyiból, ami leánygimnázium és a mi testvériskolánk volt, eljöttek hozzánk tánciskolázni. Jött velük a testnevelő tanárnőjük is, bizonyos Elekesné Weber Edit, aki egy csattogtatóval ütötte a ritmust, és arra táncoltunk.  

Eszembe jut, hogy hetedikes voltam, vagyis olyan 17 év körüli, amikor egyszer a hittanárunk, Gáspár Gusztáv (akit később az ÁVO is üldözött, és aki bírói ítélet nélkül került Vácott börtönbe) kiosztott nekünk egy könyvet. Tóth Tihamér: Tiszta férfiúság, ez volt a címe. Volt benne egy fejezet a lányokról, azzal a beszédes címmel, hogy Noli me tangere, vagyis ne érints meg. És ebben volt olyan fejezet is, amiben meg arról írtak, hogy „ha majd nősülni fogsz, akkor elvárod, hogy a jövendő feleséged érintetlen legyen, de ő is várja ezt tőled”. Részben ezek miatt az intelmek miatt is volt, hogy én még katonaként is ministráltam szinte, és a lányokkal csak annyira haladtam, hogy legfeljebb megfogtam a kezét egyiknek-másiknak. 

És meddig maradt ez így?

Az első feleségem, Julika, akivel már a háború után kerültünk össze, öt évvel idősebb volt nálam. Ismertem őt már régebbről, mert egy vidéki rokonunkhoz, az Etuska nénihez, aki nagyon szépen varrt, járt ő is varratni, és sokszor ott is maradt beszélgetni. Én meg szintén sokat voltam ott, és kisfiúként beleültem az ott beszélgető, 17 éves nagylány ölébe. Majdnem 10 évvel később láttam megint, a háború után. Lementem Borotára az Etuska nénihez, aki nagyon félt, mert egyedül volt, és kért, hogy támogassam egy kicsit, és dolgozzak inkább ott lenn nála, ha már Pesten nem kaptam egykönnyen munkát.

Ott mutatta nekem egyik nap a Julikát, kérdezte, hogy emlékszem-e rá. Bevallom, nem nagyon emlékeztem. Én a húszas éveim elején voltam, Julika meg öt évvel idősebb, hadiözvegy volt, a férje meghalt hadifogságban, és volt már egy kislánya. Na Julika mondta egyszer ennek az én Etuska nénimnek, hogy igazán kimehetnék hozzá is kukoricát kapálni. Ki is mentem, és úgy volt, hogy kinn is alszom a tanyán, de hogy, hogy nem: Julika csak egy ágyat ágyazott meg.

Akkor én ott tőle megtanultam, amit a hittankönyvből nem.

Másnap esett, akkor meg azért nem mentünk kapálni, és később is többször úgy alakítottam, hogy kimentem hozzá éjszakánként.

Aztán kicsit később visszajöttem az édesanyámhoz Pestre, ahova Julika is sokszor feljárt különböző anyagokat beszerezni. Ilyenkor nálunk szállt meg, de akkoriban az volt a helyzet, hogy az egyedül lévő asszonyra mindenki úgy tekintett, mintha szabad préda lenne. Julikának egyszer egy falubelije markolt úgy bele a combjába, hogy lila is maradt. Ez egy lovas kocsin történt, amin a jánoshalmai vasútról hozták be őt a 10 kilométerre lévő Borotára. Jelen volt a kocsi tulajdonosa és a kocsis is, előbbi az esetet elmesélte a feleségének, és így hamarosan az egész falu a Julika dolgával volt tele. Julika följelentést akart tenni, de egy jóindulatú idős felügyelő azt tanácsolta, hogy mivel tudja, hogy velem kapcsolata van, hívjon el engem Borotára, ott majd kapok állást a községházán, és ő sem lesz egyedül. Így is történt.

Pali bácsi és Julika
Pali bácsi és JulikaFotó: Ruzsovics Dorina

Hosszú házasság lett ebből a kapcsolatból?

53 évig voltunk házasok, Julika 2000-ben halt meg, haláláig együtt voltunk. Sokfelé fújt bennünket az élet, együtt mentünk börtönbe is, na persze nem egy cellába, de ugyanabból a mondvacsinált okból. Volt ott Borotán egy ember, akinek nem tetszettem, és egy újságcikkben azt írta rólam, hogy „fasiszta hadnagy”, a Julikában meg az nem tetszett neki, hogy kulák volt az apja. El is ítéltek minket, fellebbeztünk, és tulajdonképpen igazat is adtak nekünk, de aztán csak kaptunk három hónapot. A szegedi Csillagba kellett menni. 

Bár sokszor kellett távol lennünk egymástól, például a mikor engem internáltak, vagy amikor munkaszolgálaton voltam, amikor lehetett, együtt voltunk.

Együtt dolgoztunk jóval később az építőelemgyárban is, kevertük a betont és cipeltük a betontömböket. Vagy amikor két munka között voltunk, mert sok helyről elküldtek engem, akkor együtt gazdálkodtunk a földön, műveltük, és abból próbáltunk élni. Szerettünk volna közös gyereket: ötvenhat előtt próbálkoztunk, mert akkor egy ideig egészen jól álltunk anyagilag, de nem jött össze, mert Julikának petevezeték-elzáródása volt, és az orvos nem javasolta a műtétet. Így nem lett. Az ő lányának a lánya, vagyis Julika unokája ma itt él velem ebben a házban, ahol lakom. Julika 2000 karácsonyán, 53 év házasságunk után halt meg. Már jó előtte beteg volt fizikailag is és lelkileg is. Otthon egyszer elvesztette az eszméletét, és már nem ébredt fel többet a kórházban sem. 

Jól tudom, hogy volt második felesége is? 

Igen, sajnos csak rövid ideig. Piroskát a feleségem betegségének a végén ismertem meg, egy történelmi előadáson volt ott ő is meg én is. Nagyon kedves, szeretetteli asszony volt, közös volt az érdeklődésünk, egy napon születtünk, mint ez később kiderült. De persze először nem úgy közeledtünk egymáshoz, mint leendő házastársak. 2001 februárjában lehetett, hogy felhívtam, mert korábban, amikor adott nekem egy névjegyet, hogy majd hívjam, nem tettem meg. Nem akartam zavarni, láttam, hogy asszonyneve van, hogy nézne az ki, gondoltam. De aztán csak felhívtam és kiderült, hogy 40 éve nincs férjnél.

2001. január végén én szerveztem a vitézi bált. Igaz, hogy közel volt Julika halála, de mint szervező, nem maradhattam el. Ide elhívtam Piroskát is, aki rendkívül jól érezte magát, és a következő hétvégén meghívott ebédre, viszonozva a meghívásomat. Azt kérte tőlem, hogy meséljek magamról: hogy éltem, mit csináltam. Sokáig tartott, nem is értem a végére, pedig már ránk is esteledett. Az ebéd azután szombatonként rendszeres lett, és közben ő is elmondta az ő életét. Így tudtam meg, hogy az édesapját a Tanácsköztársaság idején letartóztatták, amiért később nemzetvédelmi keresztet is kapott. Piroska ekkoriban már sokszor panaszkodott, hogy hónapok óta beteg, és 2001. március végén kiderült, hogy rákja van.

Ide kívánkozik egy közbevetés is: a Piroska nagyon hazafias asszony volt, volt egy barátnője is, akivel szinte nemzetiszín vér folyt az ereikben. Egyszer egy IBUSZ-utazáson vettek részt még 1986-ban, el lehetett menni a Vereckei-hágóhoz. Na azt ki nem hagyták volna. Mentek fel, és akkor látták, hogy milyen nagy fekete felhő közelít, mondták, szaladjunk, mert megázunk. De az nem esőfelhő volt, hanem a csernobili atomkatasztrófa füstje. A barátnője négy év múlva halt meg, neki később mellrákja lett, majd amikor már ismertem, akkor jött ki megint, csak akkor a csípőjében. Mindenesetre mi 2001 nyarán összeházasodtunk. Én 76, ő 69 éves volt. 2003 márciusában halt meg. 

Most legnagyobb részt egyedül vagyok, de jár hozzám rendszeresen egy segítő hölgy, a Médi.

Nagyon szeretek mesélni.
Nagyon szeretek mesélni.Fotó: Ruzsovics Dorina

A Ludovika

Körülnézve az otthonában, látszik, mennyire meghatározó szerepe volt az életében a katonaságnak, a Ludovikának. Erről tetszene mesélni? Sima volt az útja az akadémiára?

Egyáltalán nem. Még az érettségi előtt kellett beadni a jelentkezést, a Ludovika a hivatásos tisztek kiképző egyeteme, akadémiája volt. Na én is jelentkeztem ide, de közben dolgozni is el kellett kezdeni, mert ugye, ki tudja, mi lesz. Volt a házban az Ödön bácsi, aki a Generaliban dolgozott, ő mondta, hogy gyere el hozzánk, egy kis pénzt keresel, ne menj üres zsebbel a katonasághoz. Bementem a budapesti főügynökségre, a tűz- és betörésbiztosításhoz. Dolgoztam, és valamikor augusztus elején visszakaptam a papírjaimat a Ludovikából, hogy nem jelölnek felvételi vizsgára. Letörtem, mert szerettem volna menni, de úgy volt, hogy nem lehet felsőfok nélkül maradni, hát szaladtam a Pázmányra a papírjaimmal, beadtam a jogra.

Már vagy egy hete ott volt a papírom, amikor apám az utcán találkozott egy régi csendőrparancsnokával. Az ezredes úr megállította és érdeklődött, hogy van apám és a család.  Apám elmondta, hogy minden rendben, de hogy a fiát nem javasolták felvételire, és hogy emiatt el van keseredve. Magas rangú ember volt már akkorra ez a parancsnok, azt mondja: na, a következő héten ezen és ezen napon menjek el hozzá a papírokkal.  Rohanás a Pázmányra, visszakértem a papírjaimat, és a kijelölt időpontban ott voltam a csendőrparancsnok úrnál. Ő abból a nagy stószból csak az értesítőt vette ki. Belelapozott, majd összehajtotta, és annyit mondott: jobban kellett volna tanulni, fiam.

A verseket mindig is szerettem.
A verseket mindig is szerettem.Fotó: Ruzsovics Dorina

Erre mondják, hogy két szék között a pad alá. Akkor visszamentem a Generalihoz, mert ott szerettek, hamar elő is léptettek. Volt ott egy gépírónő, az Irénke kisasszony, aki egyszer csak azt mondja nekem, hogy Cseresnyés úr, ha úgy gondolja, hogy jövőre is elmenne a Ludovikára, adja majd oda nekem a papírjait, mert az én vőlegényem főhadnagy, és ha tudta volna, hogy jelentkezik, el is tudta volna intézni, hogy behívják. A következő évben így is lett. 

A Ludovika

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia, röviden csak Ludovika, a katonai felsőoktatás legmagasabb képzési szintjét nyújtó intézménye volt az 1945 előtti Magyarországon.

Sikerült eljutni a felvételire?

Igen. Voltunk vagy 400-an, szoktam is gondolkodni rajta, hogy hogyan lehet valaki olyan hülye, hogy ’44 augusztusában, a háború végén elmenjen katonának. Mi voltunk az utolsó évfolyam, és az egyetlen, akiket valóban be is vetettek a fronton. De hát csak ott voltunk több mint 400-an. Nem a nevünkön vizsgáztunk, mindenki kapott egy számot, ami egy vastag karszalagra volt felírva, én voltam a 175-ös. Jó nagy szigorúság volt. Beosztottak bennünket csoportokba. Matematika, fizika, történelem, Magyarország, képességvizsgálat valamint sport: ezek voltak a területek, amikből vizsgázni kellett. Nehezebb volt, mint az érettségi, mert itt világtörténelemből kellett felelni, amihez én már előre kivettem a könyveket és olvastam, földrajzból pedig Nagy-Magyarország földrajzát kellett tudni, amit az iskolában nem tanítottak. Hát néztem a térképet is szorgalmasan. 

Milyen feladatokat kellett csinálni?

A képességvizsgálat logikai feladatokból állt: vegyék fel a rajzot, nézzék két percig. Patak, híd, házak, nők, férfiak, ilyesmik voltak rajta. Tegyék le, a következő papírra leltár szerint sorolják fel, hogy miket láttak. Vagy felolvastak egy jó összetett parancsot nevekkel, számokkal, stb., azt kellett nekünk is leírni. Volt olyan, hogy egy konkrét esetet mondtak el, hogy hogyan osztanánk be az embereinket, ha ez és ez lenne. És a végén, sok feladat után megint le kellett írni a parancsot. Emlékeztem. 

Pali bácsi katonakorában
Pali bácsi katonakorábanFotó: Ruzsovics Dorina

A sport is jól ment, mert a cserkészetnél eveztem, olyan izmaim voltak, hogy csak na. A kötélre ülésben másztam fel, 12 másodperc alatt futottam a százat.

Másnap délelőtt a történelem jött, a 170-es számtól felfelé voltunk benn egy szobában. Mikor tört ki a nagy francia forradalom, kérdezi a vizsgáztató ezredes. 170-es? Nem tudja?! Mérges lett a vizsgáztató, kérdezte a 171-est, a 172-est, már egyre magasabb volt a hangja, mert nem tudták. Amikor hozzám ért, már ripakodott rám, hogy mikor volt, én meg mondtam, hogy 1789. július 14-én, és el is mondtam, hogy mi volt aznap. Na akkor megenyhült. Kérdezett még Napóleon tisztségeiről, azokat is tudtam. Ezt egyébként annak köszönhettem, hogy a Verbőczyben nagyon jó történelemtanárunk volt, és még ha az érettségiben nem is kérdezték a világtörténelmet, mi azért fél évig foglalkoztunk a francia forradalommal, és napra pontosan tudtunk eseményeket. 

Nálatok is lapul egy történet?

Hiszünk benne, hogy minden életút egyedi, tanulságos, és érdemes arra, hogy megmutassuk. Idős, mesélőkedvű olvasóink jelentkezését várjuk, hogy új sorozatunkban az ő történetüket is megismerhesse a világ. A jelentkezésekre a balazs.barbara@divany.hu címen számítunk.

A földrajzvizsgaterem előtt ki volt téve egy Nagy-Magyarország-térkép a folyosóra, nézegetem, valamiért megáll a szemem Sárréten és Rétságon, aztán hívnak be. Itt jelentkezni kellett feleletre. Ki tudja felsorolni a Duna szigeteit? Én, egy vízi cserkész ne tudtam volna? Jelentkeztem is. És tudod, mi volt a másik kérdés? Hogy mutassa meg a térképen Sárrétet és Rétságot. Matematikából részben elemista dolgokat kérdeztek, aztán az ellipszis definícióját. Na erre én a Verbőczyben kétszer elégtelent kaptam, mert egy szót kihagytam. Harmadjára aztán meg is tanultam egy életre. Szóval felvettek.

Iskolából a frontra

Hogy kezdődött a ludovikás időszak? 

Én gépkocsizó lövész vagy páncélos szerettem volna lenni, de gyalogosnak osztottak be. Később mondta nekem vitéz Radnóczy Antal vezérkari százados, hogy valószínűleg azért, mert ha ilyen jó lett a felvételim, akkor azt gondolták, hogy belőlem lehet vezérkari tiszt, és azokat mindig a gyalogságból vették. 

Nagyon kemény kiképzésünk volt. Délelőtt, délután terepen, a negyedik nap már kézigránátot dobtunk, és ha nem robbant fel, akkor azt utána nekünk kellett hatástalanítani. Persze ’44 végén aztán lőttek a Ludovikának, is mentünk a frontra. A századparancsnokunk Horváth Tasziló százados volt, nagyon jó ember, tele kitüntetésekkel. Mikor mentünk ki Németországba, az első kocsi a tiszteké volt, de ő ott maradt hátul a katonáival, beszélgettünk, és valaki meg is kérdezte, hogy milyen fegyvertényért kapta a kitüntetéseit. Máig emlékszem arra, amit mondott: 

A kitüntetés olyan, mint a bomba: magasról jön, és mindig ártatlanokat talál el. 

Mikor indultak el a frontra? 

December 2-án, 6 órakor indultunk el Várpalotáról, a Központi Gyalogsági Iskolából a frontra. 

Sokfelé sodort az élet
Sokfelé sodort az életFotó: Ruzsovics Dorina

Merre mentek? Miket tapasztaltak meg a háború végéből?

Székesfehérvár mellé, a Börgöndi repülőtérre mentünk, ahol ott maradt német vadászrepülőgépeket találtunk, mert annyi benzin nem volt bennük, hogy elrepüljenek. Néhány nap után Polgárdiba irányítottak bennünket, mert a helységet elfoglalták az oroszok, aztán jött hír, hogy kiszorították őket a németek, majd hogy mégis mennünk kell. Polgárdi szélén volt egy kocsma, és mi annak az udvarában foglaltunk állást a szakaszunkkal. Kezdtük beásni magunkat, de olyan kemény volt a föld, hogy alig jutottunk valamire. Nemsokára két német tigristank le is borította az egész kerítést, és mint az őrült, lőttek az oroszokra ott a kertből. Így kezdődött.

Amikor elmentek a harckocsik, előre mentünk olyan jó fél kilométert, egészen a Batthyány-majorság gazdasági épületei mellett. Hallottuk, hogy ott a közelben az elhagyott gazdasági épületekből bőgnek a tehenek, mert nem volt, aki megfejje őket, hiszen egészen elnéptelenedtek ezek a területek. Na az egyik bajtársam elment, és nemsokára egy kanna tejjel jött vissza, öntött mindenkinek, az volt a vacsoránk. A katona mindig éhes, ez megmaradt bennem, mert tényleg mindig így volt. 

Este bementünk az ottani cselédszállásokba, de az oroszok olyan erős aknatüzet zúdítottak az épületre, hogy kirohantunk, és visszább mentünk az előbbi kocsmáig, helyesebben az út túloldalán lévő Batthyány-fenyvesig. Akkor már stukák is jöttek, ezek olyan repülők, amik mintegy rázuhannak a célra és ott engedik el a bombát. Ezeket még nézni is rettenetes volt. A stukák után századunkat ellentámadásra vezényelték, de mielőtt elindultunk volna, a szovjetek közénk lőttek egy olyan ágyúval, amit a katonák még a Donnál neveztek el „csinn-bumm”-nak. Ahogy kimondod ezt a két szót, csak ennyit lehet hallani, és máris ott robban melletted a lövedék. Az egyik bajtársam, Porvai Jancsi egy ilyentől halt meg, tőlem nem messze. 19 éves volt.

Menniük kellett tovább?

Az oroszok támadtak, és századunkat ebből a vonalból, az erdőből kissé hátrább vonták, Székesfehérvár felé, a szabad területre. Utasítást kapott a szakaszunk, hogy felderítőt küldjön a korábban mellettünk lévő század jelenlegi helyzetének felderítésére. Szakaszparancsnokunk, Szikra János főtörzsőrmester mindig engem jelölt ki járőrparancsnoknak, ha menni kellett, és rendszerint önként jelentkezőt is kért mellém. Mentünk, aztán egy idő múlva elértünk egy nagy tanyaterületre:  sötét volt, csak az egyik ház ablaka alatt volt egy kis csík fény. Bezörgettünk, kérdik, ki az, mondjuk, magyar katonák vagyunk. Ettek máma? Persze hogy nem. Kaptunk kenyeret meg egy jó darab kolbászt, hát kezdjük enni, amikor egy nagy akna a házra esik, rohanunk ki, kezünkben az étel, másikban a fegyver. Ez a nagy majorság egyébként a Hangya Szövetkezet elnökének birtoka volt, a két idős intéző maradt csak ott, abban bízva, hogy őket majd nem bántják. 

Nádasdladányig mentünk, ahol egy vegyeskereskedésbe kéredzkedtünk be, ott aludtunk egy kicsit a földön. Mentünk tovább, az úton autóval jött velünk szembe az ezredesünk, és végül ő mutatta meg térképen, hogy hol is van a század, amit keresünk. Megtaláltuk őket, úgy örültek nekünk, hogy meg is öleltek. Onnan mentünk Hajmáskérre, ott bevagoníroztunk, és január 2-án léptük át a magyar–cseh határt, aztán irány Németország. Eljutottunk Drezdáig. Amit ott láttam, az bennem marad egész életemre.

Elmeséli, mit tapasztaltak ott?

Drezdában először folytatódott a kiképzésünk, de aztán 1945. február 12-én elhelyeztek minket. A város közepén, a neustadti pályaudvaron vagoníroztunk, ahonnan kora délután kivontatták a szerelvényeinket egy rendező-pályaudvarra. Este légiriadó volt, a velünk utazó német tiszt parancsolt ránk, hogy menjünk le a vagonok melletti egy emelet mély beton óvóhelyere. Jó két óra múlva, amikor előjöttünk, a döbbenettől nem tudtunk megszólalni. Az egész város egy lángtenger volt. De nemcsak úgy, hogy egy-egy tűz égett itt-ott, hanem a szó szoros értelmében lángokban állt minden. 

Sok félelmetes dolgot láttunk.
Sok félelmetes dolgot láttunk.Fotó: Ruzsovics Dorina

Lefeküdtünk, éjfélkor én kerültem őrségbe, újabb riadó, jönnek a gépek tömegével. Mindenki behúzódik az óvóhelyre, én maradtam akkor fenn a vagonok mellett, mert kellett őrnek is lenni. Láttam, amikor a gyújtóhasábokat ezrével dobták le a városra. Halványzöld foszforral izzó rudak voltak, és mint a karácsonyfa, úgy mentek széjjel, több ezer is egy-egy alkalommal. Az egész város el volt vele telve. Olyan tűz volt a városban, hogy az aszfalt meggyulladt az utcán, az égő aszfalt csak úgy folyt be a légoltalmi pincébe, és megégtek, akik ott elbújtak. Azt mondják, többen haltak meg, mint az atomtól. 

Innen merre vezetett az útjuk?

Ezután vonattal a Riesa nevű városig, majd a Zeithain kiképzőtáborig mentünk, az itteni kiképzés '45 április első feléig tartott. Innen a Csehország déli részén fekvő Cheb, németül Éger nevű városig kellett menni. Akkor már sokat meneteltünk, de csak éjszaka lehetett menni, mert nappal az amerikaiak még a biciklist is lelőtték. Innen Bajorország felé vitt az utunk, egy kis községbe, ahol épp a Magyarországról kivonuló csapatok állomásoztak. És itt kerültünk végül hadifogságba is.

A táborral kapcsolatban mire emlékszik?

Előbb egy átmenő fogolytáborba kerültünk, majd teherautóval elvittek minket majdnem a Rajnáig.  Sötétben értünk oda, mondták, hogy rendeződjünk ötös csoportokba, és lehet lefeküdni. Reggel, amikor felkeltünk, láttam, hogy tőlem olyan 30-40 méterre volt egy egészségügyi sátor, és oda hordták mellé a halottakat, és ott volt a parancsnokság is, ahol már kaptunk végre ennivalót. Mert előtte nem kaptunk, csak kérdezték tőlünk, hogy „Miért, ti adtatok az oroszoknak?” Olyan amerikai konzerv volt, amit dtak, K-Ration volt a neve, húskonzerv, sajtkonzerv, keksz. Ebből volt háromféle, reggelire, ebédre és vacsorára való. A háromból mi kettőt kaptunk egy napra.

Később kaptunk egész ételcsomagot is, igaz, húszan kaptunk öt embernek valót, de ezzel már trükközni is tudtam. Volt egy zöldséges-húsos ragu, abból kivettem a húst, felöntöttem a zöldséges szószt vízzel, az volt a leves, a húst pedig megettem keksszel vagy kenyérrel, mert az is volt néha. 

Aztán átszállítottak bennünket ebből az óriástáborból (körülbelül 200.000 ember volt itt) a Rajnán túlra, nyugatra, egy kiépített táborba, majd innen Franciaországba.

Az ottani táborban már sátor alatt aludtunk, és lehetett hazaküldeni egy úgynevezett állományba vételi levelezőlapot. Ezen csak alá kellett húzni, hogy amerikai hadifogságban vagyok, nem vagyok sebesült, egészséges vagyok stb. Minket ott nem ismertek el tisztnek, ezért vittek dolgozni is. Hadi könyveket kellett pakolni, én abból haza is hoztam kettőt, abból kezdtem el angolul tanulni.

Hazatérés, munkaszolgálat, segédmunka, főiskola

Otthon tudtak valamit Pali bácsiról? 

Semmit. Ráadásul ez a lap, amit említettem, még az is később ért haza, mint én. Végül október közepe táján, a negyedik szerelvénnyel küldtek haza, pontosabban Zalaegerszegre. Október 28-án léptünk be az országba Ágasfalvánál, és november elsején értem Budapestre. Jelentkezni kellett a rendőrségen, kaptam igazolványt, nem volt velem semmi baj, csak nem volt munkám. 

Említette, hogy sok munkahelyen megfordult...

Nagyon sok munkahelyem volt, főleg, mert sokszor el kellett jönnöm onnan, ahol voltam, hiszen ellenségnek tekintettek. A Generaliban jól telt a Ludovika előtti évem, hamar elő is léptettek. „Az életbiztosítási matematika a biztosítási tudomány legmagasabb foka”, ezt mondták, amikor odavettek. Csináltam a dolgomat, és csak később tudtam meg, hogy ez mit jelentett. Akkor már érvényben volt a harmadik zsidótörvény, és a vezető állásban lévő zsidóknak fel kellett mondani, és aztán össze is költöztették őket ilyen sárga csillagos házba. Ha három szobád volt, beköltöztettek oda még két családot, mert egy családnak egy szoba elég. Kegyetlen élet volt nekik.

Családi képek. Bal oldalt alul Pali bácsi bevonulása előtt készült családi portré.
Családi képek. Bal oldalt alul Pali bácsi bevonulása előtt készült családi portré.Fotó: Ruzsovics Dorina

Nagyon sokan kötöttek életbiztosítást, és sokan voltak, akik azzal próbálkoztak, hogy behozták hozzánk leszámítolni a különböző biztosítási kötvényeiket, mert ebből pénzhez lehetett jutni. Ketten számfejtettük ezeket, és a pénztárból lett kifizetve. És emlékszem még arra is, hogy ekkoriban a nagyobb üzemek igyekeztek magukat hadiüzemmé nyilváníttatni, hogy ne hívják be az embereiket katonának. Na apám elment adminisztrálni ilyen nyilvántartónak, hogy nyilvántartásba vegyék ezeket az üzemeket. A végén egyre kisebbeket is: ide apám írta a neveket. 

’42 karácsonyán, 24-én csengettek, apám ment ki, egy csomagküldő hozott egy csomagot, aztán el is ment. Az egyik kis üzem tulaja, egy zsidó ember, ő küldött ilyet. Volt benne egy gyönyörű bőrbriftasni meg pénztárca, töltőtoll, töltőceruza és 5 csomag elegáns Mirjam cigaretta. Akkor kezdtem el dohányozni. 

És a front után?

Amikor a hadifogságból visszajöttem, mentem egyik helyről a másikra, pedig a munkámmal sehol nem volt baj. Egy rokonom bevitt először egy szövetkezetbe, ahol kitanultam a könyvek vezetését, és ki is szolgáltam, ott is volt, aki kifejezetten engem kért, hogy én szolgáljam ki. Aztán volt az, hogy lementem vidékre az Etuska nénihez, hogy ne legyen egyedül, amikor megismertem a feleségemet, ezt már meséltem. Aztán feljöttem, majd újra le oda, amikor kaptam a községházán a lehetőséget. 

Aztán jött a börtön, amiről már szintén meséltem, és ami után egy kicsit tudtunk a földön gazdálkodni, de aztán engem mint a rendszer ellenségét, behívtak munkaszolgálatra is, nehogy olyan nagy legyen a nyugalom. Kunmadarason építettük a lökhajtásos repülőteret. Munkaszolgálatnak indult, de aztán ott is akartak tartani, ajánlottak egy jó állást, amit elfogadtam, de onnan is mennem kellett később, azonnali hatállyal. Akkor, mivel a termésünk is elfagyott (volt egy olyan május 25., hogy mínusz 9 fok volt éjjel), feljöttünk Pestre, és a feleségem is és én is elmentünk gyárba dolgozni. Az építőelemgyárba.

Mint a rabok, úgy dolgoztunk ott, Julika gyomorfekélyt is kapott, ami később is kiújult neki. Azt mondta neki az orvos, hogy nem műteni kell, mert ő a rendszer betege. Altatták egy hónapig, és utána jobban lett. 

És ezután volt az is, hogy internálták, igaz? 

’57-ben vittek el Tökölre, és még utána is rendőri őrizetben tartottak. Voltam aztán segédtraktoros meg csőszerelő segédmunkás, mindent, de mindent csináltam, amit lehetett, és amit engedtek. Később megkerestek a borotai gépállomásról, hogy menjek oda könyvelni, hát addig mondták, hogy végül csak mentem. Évekig fűztek, végül kis csellel intézte el a feleségem és egy ottani dolgozó, hogy csőszerelés helyett a könyveléssel foglalkozzam.

Itt már hosszú ideig maradt? 

Itt már jobban megragadtam, elkezdtem tanulni. Először elvégeztem a pénzügyminisztérium felsőfokú államháztartási könyvelő szaktanfolyamát. Ez olyan, mint a mérlegképes, csak a költségvetési szervek nem mérleget, hanem beszámolót készítenek, ezért más a neve. Az igazgatónkkal nagyon jóban voltam, egyszer épp beszélgettünk nála, amikor hozták be a postát. Legfelül a Pénzügyi Közlöny, na ezt adja is nekem. Kinyitom, látom, hogy van benne egy jelentkezési felhívás a Pénzügyi és Számviteli Főiskola felvételi előkészítőjére. Október 31-ig lehet jelentkezni, égi jelnek tekintettem, hogy ez harmincadikán volt. Elmentem oda, kértem papírt, másnap élőben vittem vissza, és végül felvettek. 49 éves voltam, heti háromszor jártam délután háromtól este nyolcig iskolába, levelezőn. 150-en kezdtük, 100-an végeztünk, és én voltam egyedül kitűnő.

Ha azt kérdezed, mire vagyok a legbüszkébb az életemben, talán éppen erre: hogy idősebb koromban ezt véghez tudtam vinni, nem is akárhogy, és hogy a többiek jöttek hozzám tanulni, meg mondták, hogy nem akarnak utánam vizsgázni. Az volt a fontos, hogy ne a tanár ismerjen el, hanem a csapat. 

És olyan dolog van, amit meg tetszett bánni?

Nincs, mert sokszor nem is volt választásom. Elém sodort valamit az élet, és nekem csinálni kellett, amit kellett. 

A sorozat többi részét olvastad már? 

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.