Persze nem akármilyen sertésről van szó, hanem arról, amelyik az amerikai–brit viták egyik forrpontjaként szolgáló San Juan szigeten éldegélt. Hogy miért volt ilyen fontos ez a csupán 140 négyzetkilométeres sziget? Mert Észak-Amerika észak-nyugati partvidékéhez tartozott, amiért nemcsak az amerikaiak és az angolok, de a spanyolok és az oroszok is harcoltak. 1846-ban a britek és az amerikaiak maradtak versenyben érte, s végül úgy döntöttek, hogy kettéosztják az Oregon-területként emlegetett részt. Olyan vastag vonalat húztak a térképen, hogy máig ez számít az Egyesült Államok és Kanada határvonalának. Ezek után azt hihetnénk, hogy a konfliktus igazságos módon lezárult, és mindenki békében élt tovább. Hát nem.
Kié a tenger, kié a sziget?
A szerződésben ugyanis csakis a szárazföldeket felezték el, a hozzá tartozó tengeri határokat már nem húzták meg ilyen egyértelműen. Például elfelejtettek rendelkezni arról, hogy a vízi határvonalon elhelyezkedő szigetcsoport – amelynek része volt San Juan is – mégis pontosan kié. Mindkét nagyhatalom a magáénak szerette volna tekinteni, de mivel nem állapították meg pontosan, melyik csatorna jelenti a határvonalat a két létező közül, saját értelmezésük szerint mindegyiküknek igaza volt. Egyvalakit felejtettek el megkérdezni a civakodás során: az említett szigeten békésen élő indiánokat, akik persze azt gondolták, a föld az övék. Ám ismerjük a britek és az amerikaiak történelmét és az indiánokhoz fűződő viszonyát: csakis az volt fontos, melyikük teheti rá a mancsát a területre. Akié a sziget, az ellenőrizheti a Csendes-óceán északnyugati részét, Vancouver kikötőjét, az őslakosokkal meg majdcsak elbánnak valahogy.
A bárányok hallgatnak
Végül birkapásztort csináltak belőlük. Brit-Kolumbia kormányzója, James Douglas ugyanis több mint ezer bárányt vitetett San Juan szigetére, hogy így mutassa meg az amerikaiaknak, kié is a terület. Az állatokkal küldött brit férfi, Charles Griffin további pásztorokat verbuvált az indiánok közül, és szépen építkezett, legeltetett, nyírt és hajtott nyereséget a briteknek. Az amerikaiak válaszlépésként számlát állítottak ki Griffinnek, hiszen véleményük szerint amerikai földön végzett üzleti tevékenységet mint külföldi vállalkozó, de mindezért elmulasztott adót fizetni. Hogy, hogy nem, az adót a britek sehogy sem akarták befizetni, ezért Amerika behajtót küldött a szigetre.
Mint két veszekedő kisgyerek
A makacs angol és a büszke amerikai férfi úgy kezdett el civakodni a területen különböző zászlókkal, kunyhók felhúzásával, és más, szinte rajzfilmbe illő módszerekkel, mint két gyerek. Az egyik kitűzött egy zászlót, a másik leszedte, az egyik megfenyegette a másikat, mire az fegyverrel fenyegetőzött, de ennyiben ki is merült a nagy vita. A britek továbbra sem fizettek adót, mire az amerikaiak fogtak néhány tucat birkát, és csónakon elrabolták őket a szigetről. Az angolok szintén vízi úton üldözték őket, de nem tudták elkapni az időközben saját területükre érkezett „adóbehajtókat”. A birkapásztor cserébe a juhok mellett disznókat is tenyészteni kezdett, egyre nagyobbra növelve farmjai méretét. Erre az amerikaiak telepeseket küldtek a szigetre, akik szintén állattenyésztésbe és növénytermesztésbe kezdtek, elfoglalva a britek legelőit. Talán a „harcok” ki is merültek volna ennyiben, és később mesekönyvet írtak volna a bizarr történetből, ha nem jön az a bizonyos disznó, és nem robbant ki majdnem fegyveres összetűzést a két egyre dühösebb és elkeseredettebb fél között.
A disznóháború
Az történt ugyanis, hogy az állatok egyáltalán nem tartották tiszteletben a szigeten ideiglenesen felhúzott határvonalakat. Ha úgy tartotta kedvük, bizony az ellenség mezejére is átbandukoltak némi étel reményében. Így tett történetünk főszereplője, a brit disznó is – a neve sajnos nem maradt fenn –, aki kiszökött a saját területéről, és amerikai krumpliból csapott magának lakomát. Az amerikai pásztor azonban észrevette, és lelőtte szerencsétlen állatot. Emiatt a gazdája kártérítést követelt, amit persze nem kapott meg. A vita odáig fajult, hogy William Harney tábornok több mint hatvan amerikai katonát küldött a szigetre, hogy így biztosítsa az ott lakók biztonságát. Nem kellett sok idő a válaszcsapáshoz: a britek három hadihajóval álltak csatasorba. A végén mindegyik fél addig mozgósított, míg elkerülhetetlennek látszott a több ezer katona összecsapása.
A disznóháborúnak végül az vetett véget, hogy az amerikai és a brit kormány is végre észhez tért, és megálljt parancsolt a harcnak. Megegyeztek abban, hogy közösen tartják megszállás alatt a szigetet, de összetűzések nélkül, s mindketten száz fő alá csökkentik a katonáik számát. Ekkor már nemcsak a katonák életét óvták, de a számukra kialakított vendéglátóipari egységek dolgozóiét és a szigetre érkező kíváncsi turistákét is. A brit katonák végül a sziget északi, míg az amerikaiak a déli területére vonultak vissza. Idővel már nemcsak átkokat nem szórtak egymásra, de közös sportversenyeket rendeztek, és átjártak egymáshoz a nemzeti ünnepeken is.
Végül az amerikaiak nyertek
A helyzetet csak 1871-ben sikerült rendezni, I. Vilmos német császár segedelmével. A császár meghallgatta mindkét fél panaszait, átnézte a térképeket, és arra jutott, hogy a terület az amerikaiakhoz tartozik. Ezt a britek elfogadták, és végre véget ért a 140 négyzetkilométeres területért folytatott több évtizedes csatározás. A brit katonák visszavonultak a szigetről, majd rá két évre az amerikai katonák is elhagyták San Juant. Így ért véget egy majdnem húsz évig tartó hidegháború, aminek egyetlen áldozata volt: egy éhes sertés.
