Amerika és Anglia viszonya nem volt mindig ilyen békés, mint manapság: az 1700–1800-as években kemény harcot vívtak az Államok területéért. Az 1783-as párizsi békeszerződés ugyan kimondta, hogy „Amerika az amerikaiaké”, de így is maradtak vitás területek, amelyekre mindkét fél igényt tartott. Ebbe a feszült helyzetbe sétált bele egy éhes disznó.
Persze nem akármilyen sertésről van szó, hanem arról, amelyik az amerikai–brit viták egyik forrpontjaként szolgáló San Juan szigeten éldegélt. Hogy miért volt ilyen fontos ez a csupán 140 négyzetkilométeres sziget? Mert Észak-Amerika észak-nyugati partvidékéhez tartozott, amiért nemcsak az amerikaiak és az angolok, de a spanyolok és az oroszok is harcoltak. 1846-ban a britek és az amerikaiak maradtak versenyben érte, s végül úgy döntöttek, hogy kettéosztják az Oregon-területként emlegetett részt. Olyan vastag vonalat húztak a térképen, hogy máig ez számít az Egyesült Államok és Kanada határvonalának. Ezek után azt hihetnénk, hogy a konfliktus igazságos módon lezárult, és mindenki békében élt tovább. Hát nem.
Kié a tenger, kié a sziget?
A szerződésben ugyanis csakis a szárazföldeket felezték el, a hozzá tartozó tengeri határokat már nem húzták meg ilyen egyértelműen. Például elfelejtettek rendelkezni arról, hogy a vízi határvonalon elhelyezkedő szigetcsoport – amelynek része volt San Juan is – mégis pontosan kié. Mindkét nagyhatalom a magáénak szerette volna tekinteni, de mivel nem állapították meg pontosan, melyik csatorna jelenti a határvonalat a két létező közül, saját értelmezésük szerint mindegyiküknek igaza volt. Egyvalakit felejtettek el megkérdezni a civakodás során: az említett szigeten békésen élő indiánokat, akik persze azt gondolták, a föld az övék. Ám ismerjük a britek és az amerikaiak történelmét és az indiánokhoz fűződő viszonyát: csakis az volt fontos, melyikük teheti rá a mancsát a területre. Akié a sziget, az ellenőrizheti a Csendes-óceán északnyugati részét, Vancouver kikötőjét, az őslakosokkal meg majdcsak elbánnak valahogy.
A bárányok hallgatnak
Végül birkapásztort csináltak belőlük. Brit-Kolumbia kormányzója, James Douglas ugyanis több mint ezer bárányt vitetett San Juan szigetére, hogy így mutassa meg az amerikaiaknak, kié is a terület. Az állatokkal küldött brit férfi, Charles Griffin további pásztorokat verbuvált az indiánok közül, és szépen építkezett, legeltetett, nyírt és hajtott nyereséget a briteknek. Az amerikaiak válaszlépésként számlát állítottak ki Griffinnek, hiszen véleményük szerint amerikai földön végzett üzleti tevékenységet mint külföldi vállalkozó, de mindezért elmulasztott adót fizetni. Hogy, hogy nem, az adót a britek sehogy sem akarták befizetni, ezért Amerika behajtót küldött a szigetre.
Mint két veszekedő kisgyerek
A makacs angol és a büszke amerikai férfi úgy kezdett el civakodni a területen különböző zászlókkal, kunyhók felhúzásával, és más, szinte rajzfilmbe illő módszerekkel, mint két gyerek. Az egyik kitűzött egy zászlót, a másik leszedte, az egyik megfenyegette a másikat, mire az fegyverrel fenyegetőzött, de ennyiben ki is merült a nagy vita. A britek továbbra sem fizettek adót, mire az amerikaiak fogtak néhány tucat birkát, és csónakon elrabolták őket a szigetről. Az angolok szintén vízi úton üldözték őket, de nem tudták elkapni az időközben saját területükre érkezett „adóbehajtókat”. A birkapásztor cserébe a juhok mellett disznókat is tenyészteni kezdett, egyre nagyobbra növelve farmjai méretét. Erre az amerikaiak telepeseket küldtek a szigetre, akik szintén állattenyésztésbe és növénytermesztésbe kezdtek, elfoglalva a britek legelőit. Talán a „harcok” ki is merültek volna ennyiben, és később mesekönyvet írtak volna a bizarr történetből, ha nem jön az a bizonyos disznó, és nem robbant ki majdnem fegyveres összetűzést a két egyre dühösebb és elkeseredettebb fél között.
A disznóháború
Az történt ugyanis, hogy az állatok egyáltalán nem tartották tiszteletben a szigeten ideiglenesen felhúzott határvonalakat. Ha úgy tartotta kedvük, bizony az ellenség mezejére is átbandukoltak némi étel reményében. Így tett történetünk főszereplője, a brit disznó is – a neve sajnos nem maradt fenn –, aki kiszökött a saját területéről, és amerikai krumpliból csapott magának lakomát. Az amerikai pásztor azonban észrevette, és lelőtte szerencsétlen állatot. Emiatt a gazdája kártérítést követelt, amit persze nem kapott meg. A vita odáig fajult, hogy William Harney tábornok több mint hatvan amerikai katonát küldött a szigetre, hogy így biztosítsa az ott lakók biztonságát. Nem kellett sok idő a válaszcsapáshoz: a britek három hadihajóval álltak csatasorba. A végén mindegyik fél addig mozgósított, míg elkerülhetetlennek látszott a több ezer katona összecsapása.
A disznóháborúnak végül az vetett véget, hogy az amerikai és a brit kormány is végre észhez tért, és megálljt parancsolt a harcnak. Megegyeztek abban, hogy közösen tartják megszállás alatt a szigetet, de összetűzések nélkül, s mindketten száz fő alá csökkentik a katonáik számát. Ekkor már nemcsak a katonák életét óvták, de a számukra kialakított vendéglátóipari egységek dolgozóiét és a szigetre érkező kíváncsi turistákét is. A brit katonák végül a sziget északi, míg az amerikaiak a déli területére vonultak vissza. Idővel már nemcsak átkokat nem szórtak egymásra, de közös sportversenyeket rendeztek, és átjártak egymáshoz a nemzeti ünnepeken is.
Végül az amerikaiak nyertek
A helyzetet csak 1871-ben sikerült rendezni, I. Vilmos német császár segedelmével. A császár meghallgatta mindkét fél panaszait, átnézte a térképeket, és arra jutott, hogy a terület az amerikaiakhoz tartozik. Ezt a britek elfogadták, és végre véget ért a 140 négyzetkilométeres területért folytatott több évtizedes csatározás. A brit katonák visszavonultak a szigetről, majd rá két évre az amerikai katonák is elhagyták San Juant. Így ért véget egy majdnem húsz évig tartó hidegháború, aminek egyetlen áldozata volt: egy éhes sertés.
