Egy hete ezen az alma-banán pempőn nyammogunk. Én már, Palkó még utálja, pedig nincs mit tenni, előbb-utóbb le kell nyelni, meg kell szeretni.
Mostanában már beszélget is valakivel vagy valamivel, pont úgy, ahogy velem vagy a testvéreivel szokott, ha fölé hajolnak.
Rájöttünk, hogy vannak bizonyos hangok, amelyek olyan hatással vannak Mannára, mintha füvet szívott volna.
Mostanában úgy érzem, hogy az első gyerek születésével mintha valaki megnyomta volna a távirányítón a gyorsító gombot: mire kettőt pislogtam, Manna féléves lett (napok kérdése).
Lehet, hogy nem a jelenlegi irányelvek szerint etetem a gyereket, de kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok. Cserében ő is nyugodt, mosolygós, boldog baba.
Egy csecsemővel, plusz egy ovis és egy iskolás gyerekkel az élet nem egyszerű.
A „Hűbazmeg!” felkiáltásokhoz már kezdek hozzászokni, és azon gondolkozom, csináltatok a gyereknek egy bodyt a következő felirattal: „Kövér vagyok. És?!”
Amikor gyereket szül az ember, kicsit olyan, mintha Kindertojást nyitna ki, nem is igazán a csoki a lényeg, hanem a kis sárga kapszula, amely az ajándékot rejti.
Nagyi nélkül nagyon nehéz gyereket nevelni, és erre mindig akkor döbbenek rá, amikor Magyarországra látogatunk.
Hosszú várakozás és szenvedés után néhány nappal a 9. hónapforduló előtt kibújt az első fog.
Nem lep meg, amikor arról hallok, hogy van egy szoros kapcsolat, ami az apákat összeköti a kislányaikkal, és milyen az a rajongás, amit egy pici lány mutat az apja iránt.
