Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nagyi nélkül nagyon nehéz gyereket nevelni, és erre mindig akkor döbbenek rá, amikor Magyarországra látogatunk.
10. hét
Amikor az ember hosszú hónapokon, éveken át külső segítség, rokonok, bébicsősz, bölcsi, ovi nélkül viseli gondját gyerekeinek, akkor a segítség hirtelen megjelenése teljes sokként jelentkezik. Az ember hirtelen nem is tudja, hogy hogyan fogadja el és mit csináljon a szabadidejével, akár percekről, akár órákról van szó.
Azoknak a kismamáknak, akiknél kéznél van egy nagyi, aki ebédet hoz, vagy házi lekvárt, avagy leviszi a játszótérre a gyereket délutánonként, vagy hetente egyszer, egy nagyi, aki a közelben lakik, de legalábbis párórás vonatra, talán fogalmuk sincsen, milyen szerencséjük van. Ilyen nagyi nélkül nagyon nehéz gyereket nevelni, és erre mindig akkor döbbenek rá, amikor Magyarországra látogatunk, megrohannak a felmenőink és rájövök, mi hiányzott. Még akkor is, ha sem anyám, sem anyósom nem „szupernagyi”.
Engem egy „szupernagyi” nevelt. A szupernagyi elég fiatalos ahhoz, hogy jó egészségnek örvendjen és gondját bírja viselni egy kisgyereknek több órára, a szülők esetleges görbe hétvégéje alatt, vagy akár egy teljes nyári szünetre. Viszont jó esetben már nyugdíjas, aki nem dolgozik, így bármikor riasztani lehet szükség esetén. A szupernagyi imádja az unokáit, és bármit megtesz értük, de mindig figyelembe veszi a szülők véleményét, és betartja a család nevelési szabályait. Egy variáció a szupernagyira az, aki az idegenbe szakadt kismamát több hétre vagy hónapra meglátogatja és tehermentesíti (több ilyet is ismerek).
Az én szupernagyim az ötvenes évei végén járt, amikor születtem, és pár villamosmegállóra lakott csak tőlünk. Egészen az általános iskola végéig hordta nekem az ebédet, friss házi kosztot minden nap, és hetekre náluk laktam a nyári szünetek alatt. Őmiatta a nagyikról alkotott képem nagyon határozott volt, és jó magasra rakta a mércét anyám és anyósom számára. Olyan magasra, hogy azt elérni szinte képtelenség. Az első akadály ugye, hogy külföldön lakunk, egy olyan országban, amelynek nyelvét egyáltalán nem beszélik, és egy olyan lakásban, ahol hosszútávra látogatókat fogadni lehetetlen. Így Lujza már két hónapos volt, amikor a két újdonsült nagymama először láthatta most a héten, a megérkezésünk másnapján. Annak ellenére, hogy mindketten szívből örültek a kedves kis új unokának, teljesen másképpen reagáltak rá. Anyósom óriási, kitörő lelkesedéssel, kéretlen tanácsok és kritikák (irányomba vetett mérgezett nyilak) tucatjaival, anyám pedig betartva a szokásos lépésnyi távolságot, és leginkább a szoba másik oldaláról mosolyogva figyelve a kisbabát. Párommal mindig viccelünk, hogy valahol a két nagyi között félúton lenne az, ami igazi segítség lehetne számunkra.
Anyósom vidéken lakik, egyedül egy nagy házban, ahol bármikor szívesen látja az elsőszülött unokáját, és szerintem számolja a napokat addig, amíg Lujza is ott tölthet vele egy hétvégét. Sajnos a távolság miatt rövid időre, például egy délutánra nehéz neki felszaladni Pestre, akkor sem, amikor itthon vagyunk látogatóban. Imádja a gyerekeket, és remekül bánik velük. Mint mindenről másról is, nagyon határozott véleménye van a gyerekneveléssel és csecsemőgondozással kapcsolatos témákról. Véleménye, amit nem szokott eltitkolni, pláne akkor nem, amikor úgy érzi, valami nem történik úgy, ahogyan azt ő helyesnek látja. Emiatt már évekkel ezelőtt nagyon összeakasztottuk a (képzeletbeli) bajszainkat, és hosszútávon azt a kulcsot találtuk a béke fenntartására, hogy amikor ő van a gyerekkel, akkor én nem vagyok ott, és fordítva.
Anyám egy közeli kerületben lakik 10 perc autózásra, de enyhén szólva nem ősanya típus. Saját bevallása szerint ki nem állhatja a gyerekzsivajt, a gyerekek lefárasztják, és nincs is sajnos a legjobb egészségben. A kisbabákkal, újszülöttekkel nem igazán tud mit kezdeni, nem hiszem, hogy látott közelről babát azóta, hogy én hasonló korú voltam. A hetvenes évekre nem igazán jellemző módon három hónapos koromban visszament dolgozni, engem egy bölcsődére és a nagyimra bízva. Most, hogy nagyobbik lányom lassan hároméves, sokkal szívesebben van vele, bár nehéz neki lépést tartani egy örökmozgó, rohangáló gyerekkel, és nem bírja tovább egy óránál. Szerintem majd úgy 3-4 év múlva lesznek készen egymásra, reménykedve abban, hogy anyám egészsége nem romlik tovább. Nagyon szereti az unokáit, de nem nagyon tud mit kezdeni velük.
Néha szörnyű bűntudatom van, hogy másfajta nagymamára vágyom. Olyanra, akik bár természetesen tudja megfogni a kisbabát, nem említi meg számonkérő hangsúllyal, hogy túl sokat hagytam aludni, vagy nem helyesli a ruhát, ami rajta van. És olyankor duplán bűntudatom van, amikor rájövök, hogy milyen nagy segítség számomra, amikor a nagyik a közelben vannak. Anyósom, aki jó egyheti élelemmel utazott fel a kocsijával, a falusi kacsából készült pecsenyétől a friss biozöldségig mindenre gondolva. Mert a kismama semmi ajándéknak nem örül jobban, mint készételnek. Anyám, aki két teljes órán át tologatta a babakocsit az uszoda körüli parkban, hogy úszhassak végre egyet, hónapok óta először. Akkor is, ha semmit nem tudott csinálni, hogy megvigasztalja a síró Lujzát (aki nagyon dühösen nézett rám vörösre sírt szemeivel, amikor viszontlátott), ő mindent megtett, amit tudott. Nem érdemelte meg a dühös pillantást, amit én vetettem rá, a saját vörös (klórtól kimart) szemeimmel. Egy kis szerencsével végigaludta volna a gyerek azt a pár órát, de hát az a lényeg, hogy szeretve volt és biztonságban. Akkor is, ha nem egy „szupernagyival”.
Számomra óriási dolog, hogy a hétköznapok úgy telnek, hogy valaki segítségére számíthatok. Minden perc számit. Minden perc, amit megspórolok azzal, hogy nem kell főznöm, vagy eltöltök azzal, hogy a csendet hallgatom, mert valaki tologatja a babakocsit a Ligetben. A napok sajnos meg vannak számlálva, mert amikor innen elmegyünk, megint távol leszünk mindennemű családi segítségtől hosszú hónapokig, talán egy évig is. De a legjobban azt sajnálom, hogy a gyerekek körül nem lesz minden nap egy nagyi, mint körülöttem volt. Tudom, hogy milyen fontos egy szerető rokon egy kicsinek. És végül is lehet, hogy számukra az anyám és az anyósom lesznek majd a szupernagyik. Ezt nekik kell majd eldönteniük, én csak az anyjuk vagyok.
