Nem lep meg, amikor arról hallok, hogy van egy szoros kapcsolat, ami az apákat összeköti a kislányaikkal, és milyen az a rajongás, amit egy pici lány mutat az apja iránt.
8. hét
Hosszú évtizedekkel ezelőtt apás kislány voltam, nehezen jöttem ki anyámmal, de apám láttára, úgy mesélik, mindig felragyogott az arcom. Később egy apás kamaszlány lettem, ha titkaimat a családból bárkinek elmondtam, azokat apám tudta meg először.
Amikor a szüleim elváltak és apám külföldre költözött, mentem vele egy messzi országba, és vissza se néztem sokáig. Szóval nem lep meg, amikor arról hallok, hogy van egy szoros kapcsolat, ami az apákat összeköti a kislányaikkal, és milyen az a rajongás, amit egy pici lány mutat az apja iránt.
Mégis, egy egészen különleges dolog saját szemeimmel látni, hogy hogyan fejlődik ki ez a kötelék, már a legelső hetektől. A múlt héten, amikor alvó újszülöttünk párom karjaiban egyszer csak felébredt, kinyitotta sötétkék szemeit, és édesen rámosolygott az apjára élete legelső mosolyával, tudtam, hogy elkezdődött megint az a folyamat, amit egyszer már végignéztem két és fél éve. Nekem nem maradt más, mint hogy a mobiltelefonommal elkapjam a pillanatot, már ami megmaradt belőle.
Egy másodpercre sem lep meg, hogy párom kapta az első mosolyt. Egy különleges kapcsolat van közte és a kicsik között, aminek én a közelébe sem jövök, és mellette labdába sem rúghatok. Azt hiszem, hogy arra született, hogy kislányai legyenek. Ezt ő be nem vallaná soha, és mindkét terhességem alatt váltig azt állította, hogy neki édesmindegy, hogy fiunk lesz-e vagy lányunk. Biztos vagyok abban, hogy kiváló apja lenne egy kisfiúnak is... de itt most másról van szó. Nem arról, hogy mesteri érzékkel tud kétszer annyi tejet beleimádkozni egy mélyen alvó csecsemőbe a cumisüvegből, mint én, vagy arról, hogy neki adom át a vonagló babát, amikor nem tudom a beleszorult böfit kiimádkozni, mert biztos lehetek abban, hogy 1 percen belül megrezegnek az ablakok is. Nem a praktikus, mindennapi teendőkön van itt a hangsúly, amiket én is kiválóan el tudok látni, álmomból felriadva is, sötétben.
Ez egy leírhatatlan dolog, ami apró kis pillanatokból adódik össze, amiket eleinte fel sem fog az ember, mert véletlenszerűnek tűnnek, mint ez az első mosoly. Amit ugye elvileg kaphattam volna én is, mert én vagyok vele sokkal többet. Elvileg. De mire hároméves lesz a kicsi lány, mindig az apját kéri, hogy üljön mellé este az ágy szélére, neki adja oda a falatokat a tányérjából, és az ő ölébe bújik a családi fényképezés alatt. Az apa pedig, aki világéletében feketében járt és bakancsban, a rózsaszín minden árnyalatának szakembere lesz, és amikor elmegy a hipermarketbe a gyerekkel kávéért, rózsaszín rollerral térnek haza, rózsaszín bukósisakkal. Láttam, ahogyan ez kialakul, lépésről lépésre, ahogyan a lányka az apró ujjai köré csavarta a komoly embert, és egyre inkább megmosolyogtat.
Szerencsére nem vagyok féltékeny típus, mert a saját anyám az volt, és ez nem volt kellemes senkinek. Mindig állt a bál, mert anyám nehezményezte, hogy apám felé húzok. Nyilván az is része volt a dolognak, hogy egyke voltam, és amikor apám ölébe másztam, anyám öle üres maradt. Nálunk most nem kell vitatkozni azon, hogy kinek a kezét fogja a gyerek, amikor átmegyünk a járdán, vagy hogy kinek jut több feladat, mert két kicsivel a háznál mindenkinek jut elég gyerek, mosoly, vagy maszatos kéz. A kapcsolatunk is más, mint a szüleimé volt, és én is más vagyok, mint anyám. Én fellélegzem, amikor a kulcs megzörren a bejárati ajtóban este, mert tudom, hogy az elsőszülöttem számára most egy darabig megszűnök létezni, és én végre tehermentesítve lehetek egy kicsit. Engem az is megnyugtat majd, ha második leszek, akinek elmondja majd apró titkait tíz év múlva, csak mondja el kettőnk közül valakinek, és bízzon meg bennem is. Nincs ezzel semmi baj.
Viccelődtem egy párszor a terhességem legelején, hogy remélem, másodikra majd fiú lesz, és majd "nekem is jut gyerek, meg puszi". Komolyan ezt nem gondolhattam volna, hiszen rengeteg puszit kapok én is. Lány lett a baba, és ez most így a jó. Szeretem a sorsomat, mint lányos anyuka. De teljesen át tudom érezni azt a kifejezést, hogy egy nő gyereket szül VALAKINEK. Én vagyok a nő, aki az apás kislányokat szüli a lányos apukának.
És honnan gondolom mindezt 8 hét után és hogyan tudok így előre vetíteni? Nehéz lenne elmagyarázni, ehhez ott kellett volna lenni. Engem nem ver át senki. Figyeltem, ahogyan a kis kópé megemelte parányi kopasz fejét az apja felé, álmos szemeiben megjelent a felismerés szikrája és elvigyorogta magát. Azután visszakaptam én a kezeimbe, szemei becsukódtak, és szájából kibuggyant egy buboréknyi tej.
