Egy csecsemővel, egy ovis és egy iskolás gyerekkel (plusz férj, háztartás, munka-szerűség) az élet nem egyszerű.
Hozzáállás kérdése, hogy mindezt úgy éli-e meg az ember, mint élete legnehezebb és legidegesítőbb szakaszát, és szeretne minél hamarabb túlesni rajta, vagy úgy fogja fel, mint egy kalandot, melynek főszereplőjeként átélhet mindenféle jót, a problémákat pedig főhőshöz méltóan oldja meg. A kellő szarkazmussal persze.
A kicsivel egyelőre továbbra sincs sok gond: eszik, alszik, eszik, nézelődik, eszik, játszik, eszik, magyaráz, sír, mert éhes, eszik és alszik. Igazán önálló kis lény, a csörgős babával vagy a színes textilpelussal nagyon sokáig eljátszik, amikor pedig szólok hozzá, vagy csak ránézek, kivirul a kalácsképe és ragyogó szemmel mosolyog rám. Más jellegű „problémákkal” szembesülök mostanában.
Nem tagadom, olykor nálam is elszakad a cérna, amikor este a kicsi az éhségtől ordít, a középső nem hajlandó fogat mosni, a nagynak pedig könyörögni kell, hogy hagyja abba a meseírást (anyja lánya, hétévesen meséket ír), és aludjanak végre, közben minden vágyam egy forró zuhany, egy pohár száraz vörösbor és egy jó könyv. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy mire minden elcsendesedik, megszoptatom és lefektetem a kicsit, és végre a zuhany alatt állok, addigra olyan állapotban leszek, hogy a bor és a könyv marad a kívánságlistán, mert csak arra marad energiám, hogy felvonszoljam magam az ágyba.
Néha úgy érzem, felrobbanok, amikor reggel a nagy kitalálja, hogy ő mégis szoknyában menne, a középső pattog, hogy akkor ő is, de a ruhák persze a gyerekszobában vannak, ahol a kicsi alszik. Nehezen tolerálom, ha hatodik kérésre sem kezdenek el öltözködni (tudom, ők is álmosak még, és nekem kell a gubancos idegrendszerem kordában tartani, én vagyok a felnőtt – ezért igyekszem nem kiabálni). A lépcsőházból közben a két szomszéd család ajtajai mögül kiszűrődő mondatfoszlányok érkeznek: „Öltözz már! El fogunk késni! Azonnal vedd fel a cipődet!” – és társai. Ilyenkor nyugtázom magamban, hogy másnak is nehéz a reggel, nem vagyok egyedül az érzéseimmel. (A „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mondás csúnya, de valamiért könnyebb a lelkünknek, ha tényleg megdöglik.)
Aztán ahogy apával elindulnak az oviba-suliba és becsukódik mögöttük a bejárati ajtó, leülök a számítógéphez és miközben a habos tejeskávét kortyolgatom, kisimulnak a ráncaim és az idegrendszerem is. És abban a pillanatban hiányozni kezdenek. Ugyanaz a mechanizmus indul be, mint esténként az ágyban: végigpörgetem a reggelt és a kávé mellőli perspektívából már nem is látszik olyan bosszantónak a félkómás kölykök kora reggeli nyűglődése. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy nem utólag fogok rájönni arra, hogy már megint idegesen beszéltem velük reggel, hanem igyekszem már akkor viccnek felfogni az egészet.
Ha benne vagyok egy nehéz szituációban (márpedig három gyerek mellett, ne szépítsük, gyakran előfordul ilyen), hajlamos vagyok abban a pillanatban felszívni magam és dühöngeni. Szerencsére azonban egyre többször jut eszembe egy-egy hiszti, nehézség közepén, hogy én akartam a nagycsaládot, hogy az egész egy nagy kaland, ahol én (meg a férjem) a főhős, és a félig teli pohár analógiáján a dráma akár vígjáték is lehet, ahogy Madách is megírta Az ember tragédiájában.
Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának, s múlattatni fog.
(Lucifer, VII.)
