A képzeletbeli gyerekünk valahogy mindig szófogadóbb a valódinál. Érthetően kommunikál velünk, hiába nem is beszél még, jó alvó, jó evő, nehéz helyzetek esetén pedig mindig meggyőzhető a logikus, a biztonságos és az általunk elvárt viselkedésről. Szép ábrándozások ezek, de rendszerint hamar szertefoszlanak, miután a gyerekünk átlépi a valóság kapuját.
A büntetésnek alapvetően nevelő szándéka van. Azt szeretnénk, ha a gyerekeink általuk tanulnának meg mérlegelni és legközelebb felelősségteljes döntést hozni a viselkedésükkel kapcsolatban. Egy nem jól megválasztott büntetési mód azonban ennél jóval többet tanít a gyereknek. Valami olyat, ami valószínűleg nem állna szándékunkban.
Egyre több embert érint valamilyen ételallergia, illetve ételérzékenység (ételintolerancia), beleértve a gyerekeket is. Fontos, hogy a két fogalmat elkülönítsük egymástól, és tisztázzuk, melyik mit is jelent pontosan. Ebben Csák Anna dietetikus, okleveles élelmiszermérnök lesz segítségünkre.
Senki sem szereti, ha parancsolgatnak neki, ha részletekbe menően elmagyarázzák, mit hogy kéne csinálnia, kivéve akkor, ha tökéletesen tanácstalan. A gyerekek sem kedvelik az irányítást, pedig mindennél jobban szükségük van rá. A paradoxonból pedig mi lesz? Igen, hiszti.
Érettségi kvízsorozatunk végéhez közeledünk. Ha eddig kitartottál, most már ne hátrálj meg, még akkor se, ha ez egyik legnehezebb feladatsor a mai. Legalábbis szerintünk. Jó, persze, ha valaki tudja a fizikát, úgy könnyű...
A magzatok méhen belül történő műtéte hatalmas adománya az orvostudománynak. Számtalan rendellenességet lehet helyrehozni segítségével, ráadásul egy kicsit beleshetünk a babák méhen belüli életének mindennapjaiba is.
Dr. Shefali Tsabary klinikai pszichológus szerint egy konfliktushelyzetben azért hagyják el a szánkat olyan mondatok, amiket később megbánunk, azért teszünk olyat, amit „józanul” nem tennénk, mert félelemből, védekezéssel reagálunk. Félünk attól, hogy elveszítjük a kontrollt, hogy mások megvonják a szeretetüket, hogy bebizonyosodik a gyengeségünk, és hogy elbukunk a szülői szerepünkben. Ez ellen pedig nem tehetünk mást, mint hogy megállunk egy pillanatra felismerni a valódi okokat, és eldönteni: elfogadjuk, változtatunk, vagy kilépünk a helyzetből.
Vírusként terjed a neten a videó, amelyben kisgyerekek láthatók, akik a kerttel ismerkednek. És nagyon nem tetszik nekik. Annyira nem, hogy bármit megtesznek azért, hogy ne érjenek hozzá ahhoz a fura zöld valamihez.
A földrajz – még ha általános iskolai tanáromat kifejezetten szerettem is – nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Ennek ellenére erről az óráról maradt meg talán a legtöbb adat: álmomból felkeltve is el tudom sorolni a földtörténeti korokat, némi szemdörzsölés után az európai fővárosokat, az első kávé után pedig olyan menő nevű bauxitlelőhelyeket tudok, mint Halimba, Nyirád, Iszkaszentgyörgy vagy épp Fenyőfő.
Szeretted a bioszórákat? Én általánosban és középiskolában is nagyon! Igaz, főleg az tetszett, hogy mennyi izgalmas felszerelése volt a tanárnőnek. Ott van mindjárt az a gumitorzó, amiből csak úgy ki-be lehet pakolászni az emberi belső szerveket. Hát nem izgalmas? Vagy az a csomó kitömött állat, amik a középiskola folyosóinak vitrinjeiben pihentek félelmetes üvegszemekkel. De a legjobbak mégis a művészi gonddal megfestett ábrák voltak, amik védett hüllőket vagy a Tibeti-fennsík élővilágát ábrázolták.
Az óvodában, iskolában, különórákon mindennapos a zaklatás, bántalmazás, kiközösítés. És bár minden bántalmazás más és más, nemcsak a körülmények, de a zaklató személyisége, sőt a neme is hatással van erre.
A gyerekekkel is lehet nyitottan kezelni a konfliktusokat és megoldáskereséseket, különösen, ha aktív részük van a kialakulásukban. Ez jelzi, hogy tiszteljük őket. Lehet, hogy több őszinteség, értő figyelem és türelem szükségeltetik majd, de cserébe mi is mélyebb, őszintébb és életre szólóbb tiszteletet fogunk kapni tőlük.
A szülőséggel járó kihívások néha nehezebbek, mint amire számítunk. A kimerültségnek, a bizonytalanságnak és sokszor a magánynak a mértéke tűréshatáron felüli. Ezek a problémák nem egyediek, mégis gyakran egyedül és rosszul éljük meg őket. Van azonban, ami segíthet!
A gyerekük általi érzelmi bántalmazás hatalmas terhet ró a szülők mentális egészségére, a bántalmazásnak pedig számos oka lehet. Hiába növünk fel, sok sérelem marad bennünk, amikkel nem szívesen nézünk szembe. Vegyük csak a mentális problémákat, a szenvedélybetegségeket, az ADHD-t, a múlt traumatikus eseményeit vagy a gyerekkorunkból eredő mély, feldolgozatlan fájdalmat.
Matek, magyar, töri pipa? Na, ez már valami! De azért nem állunk meg: az angol nyelvi érettségivel robogunk tovább, nehogy lemaradjunk az élesben vizsgázók mögött.
Régen volt, hogy is volt... Emlékszel még a történelmi olvasókönyvre, ami ötödikes korodban bevezetett a történelemtanulásba? A magam részéről nagyon szerettem, és talán ennek is köszönhető, hogy a töriórák iránti lelkesedésem a középiskolában sem hagyott alább. Sőt, szerintem felnőttként is nagyon izgalmas látni, hogy bár mindennapjaink, természeti és épített környezetünk merőben eltér a néhány száz vagy pár ezer évvel ezelőtt élt emberétől, viselkedésünkben, cselekedeteink mozgatórugóiban rengeteg a közös vonás.
Nem irigylem az érettségizőket, mert eljött a nap, amikor a kombinatorika, a szögfüggvények és a másodfokú egyenletek kies vidékére csábítják őket a ravaszul kifundált feladatok. A magam részéről áldom a szerencsémet, hogy 20 évvel ezelőtt már túlestem ezen: akkor a szóbeli és nem kevés tanári jóindulat segített egyenesbe hozni a dolgokat.
A kisgyerekek mindennapi, szinte kontrollálhatatlan rohangálása, dobálózása vagy játékpakolása idegölő tud lenni. Ezek a tevékenységek mégis fontosak ahhoz, hogy a gyerekeink feltérképezhessék a világot, és mihamarabb megtanulhassák annak működését. Úgynevezett sémák lelhetők fel a viselkedésükben. S ha ezeket megértjük és felismerjük, úgy támogathatjuk őket, hogy közben mi is megőrizzük a józan eszünket.
Tavaly ilyenkor azt hittük, jó darabig nem lesz rendhagyóbb a 2020-as érettséginél. Nem lett igazunk: az idei megmérettetés még szokatlanabb, és sokaknak jóval nehezebb is lehet, mint a tavalyi. Nemcsak azért, mert ebben az évben többnyire csak írásbeli vizsgákat szerveznek, de azért is, mert a most érettségiző generáció két utolsó középiskolai évét mindenestül felforgatta a koronavírus-járvány.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a home office és az otthon visító gyerek kettőse csak mostanában nehezíti meg a szülők életét. Pedig már nemcsak évtizedekkel, de évszázadokkal ezelőtt is ki kellett találni valamit, hogy a gyerek kibírja, amíg anyu és apu dolgozik. De van, hogy a „megoldás” többet árt, mint használ.
Kevés dologban értünk egyet országos vagy akár világszinten, de a legtöbb ember egy platformon képviseli az anyák – leginkább a saját édesanyja – ügyét. Szereti, na. Anyák napján majd mindenkinek van megköszönnivalója, és ahhoz, hogy nagyra tartsuk és szeressük az édesanyánkat, nem kell, hogy világrengető események részese vagy elindítója legyen.
Sheryl Ziegler amerikai családterapeuta és a Kiégett anyák kézikönyvének írója hívja fel 2017-es TEDx-előadásán a figyelmünket arra a nagyon komoly, anyákat érintő társadalmi problémára, ami bár több mint 50 éve jelen van, a mai napig névtelen. Ez a jelenség – gyors nevet találva neki – az anyai kiégés: a kimerültségből, az elszigetelődésből és a folytonos bizonytalanságból fakadó elveszettség érzése.
Sokszor úgy tűnhet, hogy a gyerekeink csak nekünk mutatják meg az „igazi” arcukat. Máshol nyugodtak, szófogadók, együttműködők, míg velünk engedetlenek, hisztisek és érthetetlenül nyűgösek. Habár könnyen hihetjük, hogy ez a magatartás a mi személyünk ellen szól, valójában lehet, hogy éppen a belénk vetett bizalomról árulkodik.
A szülők által alkalmazott verbális abúzus különböző formái közül az egyik leggyakrabban előforduló, amikor a családban az egyik gyerek válik bűnbakká.
Véget nem érő kérdések. Állandó rendetlenség. Nehezen lekövethető hangulatváltozások. Újabb és újabb igények. Ha arról van szó, hogyan őrjíthet meg a gyereked, a határ szinte a csillagos ég. Imádjuk őket, de néha nagyon kimerítő tud lenni a velük való foglalkozás. Pláne most, amikor egy csomó minden másért is aggódunk a saját és szeretteink egészségétől kezdve a bevételkiesésen át a jövő alakulásáig. Természetes, hogy rengeteg feszültség keletkezik bennünk. Hogyan érhető el, hogy ne halmozódjon fel, és ne buggyanjon ki, amikor a gyerekeinkkel vagyunk?
