Amint egy kisbaba megszületik, azonnal mellre teszik. A legtöbb anya akár hónapokig is küzd, hogy anyatejjel tudja táplálni a gyerekét, egyrészt azért, mert valóban ez a lehető legjobb a kicsinek, másrészt pedig a bűntudatkeltés miatt. No de mi van akkor, ha az anya mentálisan beteg, és a gyógyszerek miatt nem tud szoptatni?
Kevés olyan területe van az életnek, ahol nyíltabb fronton harcolnának egymással a szülők, mint a jó anyaság mibenléte és a szoptatás. Míg 20-30 évvel ezelőtt még senki nem kezdett szidni egy friss anyukát azért, mert nem szoptat, addig mostanra odáig jutottunk, hogy aki közösségi életet szeretne élni, az inkább eltitkolja, hogy tápszert ad a babájának. Vagy hogy depressziós, amikor „örülnie kéne”. Nyilván a változás annak is köszönhető, hogy az újabb és újabb kutatások egyre azt erősítik, hogy a tápszerrel szemben az anyatej, az igény szerinti szoptatás az, ami igazán táplálja a kisbabát (igaz, a depresszióról is egyre gazdagabb tudásunk van, de annak elfogadása még a tápszerénél is rosszabb). Mit tegyünk hát az ilyen anyákkal? Kövezzük meg őket? Vegyük el a gyereküket? Írjuk meg nekik, milyen rossz szülők, akik még ennyi áldozatot sem képesek hozni? Nem: inkább próbáljuk megérteni őket. Kezdjük például Sarah Michelle Shermannel.
Sarah bipoláris zavarral él, annak is a II-es típusával. Ez röviden annyit tesz, hogy életében a lehangolt és aktív, felhangolt, esetenként mániás időszakok hullámoznak. Kétféle gyógyszert szed, amelyek segítenek neki kiegyensúlyozottabban élni és teljesebben megélni az élet örömeit. Ám a betegség így is ragaszkodik saját ütemtervéhez, a hullámzáshoz, aminek végpontjait Sarah érthető módon nehezen éli meg. Mégis anya lett. A gyógyszerek és a terhességi hormonok meglepően jó koktéllá álltak össze, így az asszony jól érezte magát, de már a szülés előtt el kellett döntenie, szoptatja-e a majd a kisfiát. Egyértelmű célja volt, hogy szeresse, a lehető legjobban gondozza őt, ám orvosai figyelmeztették, hogy az antipszichotikus és hangulatstabilizáló gyógyszerek átjuthatnak az anyatejbe. Pontosan nem tudni, milyen mennyiségben, mert nem vizsgálták kellő számú mintával a kérdést, de olyan mellékhatások léphetnek fel a babánál, mint légzésprobléma és vérszegénység.
Ahhoz, hogy Sarah stabil, magabiztos anyaként álljon helyt egy olyan helyzetben, ami még az egészséges nőket is alaposan megterheli, szednie kellett a gyógyszereit. A másik választható út az lett volna, ha elhagyja a pirulákat és akkor képes szoptatni kisfiát. Azaz megadja neki – csak hogy a mostanában használt kifejezésekkel éljünk – a „folyékony aranyat”, a „lehető legjobb kezdést az élethez”. Sarah alaposan átgondolta, mi történne, ha az anyatejes táplálás érdekében nem szedné a gyógyszereket. Ám attól félt, hogy az alváshiány, a kimerültség, a hormonális zűrzavar, az első gyerekkel járó tanácstalanság, aggodalom, saját képességei megkérdőjelezése, az egész megváltozott élethelyzet nagyon megviselné. Irracionális döntéseket hozna, nem tudná megélni fia születésének örömét, és a gyermekgondozás legrosszabb esetben szinte teljesen a férjére hárulna.
Így Sarah úgy döntött, inkább a megfelelő gyógyszerekkel karbantartott anyukát ad a kisfiának anyatej helyett. Csakhogy szinte azonnal találkozott a közvélemény elutasításával. Döntenie kellett saját mentális egészsége és az anyatej között, a szűk látókörű ismerősök pedig hibáztatni kezdték ezért. Azóta is küzd időnként a bűntudattal, az ítélkezéssel, a szégyenérzettel, de egyre jobban viseli. Tudja, hogy a lehető legjobb döntés hozta meg, és hogy nem tehet arról, hogy beteg, hogy gyógyszerekre szorul.
Lehet-e jó anya az, aki mentálisan beteg?
A szoptatás csak az egyik oldala a történetnek. Ha a globális képet nézzük, felmerül a kérdés, vajon joga van-e egy nőnek gyereket vállalnia annak tudatában, hogy beteg, sőt megvan a kockázata annak, hogy genetikai úton az utódja is az lesz. A skizofréniával küzdő Lauren Kennedy hasonló döntéshelyzetben találta magát.
A megfelelő gyógyszerekkel a tünetei jól kezelhetők, ám azok nélkül téveszmékkel, hallucinációkkal, paranoid gondolatokkal küzd. Nagyon félt, hogy állapota képtelenné teszi az anyaságra. Rettegett attól, hogy nem tud majd megfelelően kapcsolódni, vagy a gyereke egy napon nagyon rossz állapotában látja, és ezzel traumát szenved el. Ám ez megváltozott, amikor olyan férfihoz ment feleségül, aki a korábbi kapcsolatából két gyereket hozott magával. Lauren pedig rájött, hogy képes szeretni, gondoskodni, jelen lenni és mindent megadni a gyerekeknek, amire szükségük van. Ezért belevágott, és ő is kihordott egy babát. Azt mondja, a három gyerek a valódi védelmi vonalat jelenti számára, hiszen ha maga miatt nem is, de értük mindent megtesz annak érdekében, hogy jól legyen.
A helyzet persze korántsem ilyen egyszerű minden családban. Hogy mi történik a magyar anyákkal, és valóban vállalhat-e felelősen gyereket egy mentálisan beteg szülő, azzal egy későbbi cikkünkben foglalkozunk.
