Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Születésünk pillanatától kezdve szívjuk magunkba a szüleink által mutatott mintákat. Ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy felnőttként a szüleink pontos másolatává válunk, mégis rengeteg módon befolyásolják a későbbi életünket is.
Mivel személyiségünk nagy részét genetikai úton örököljük, majd gyerekként internalizáljuk a korai környezetünket, vagyis belső működésünkké tesszük az ott látottakat, felnőttként a legtöbben sokban hasonlítunk a szüleinkre. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szüleink szabják meg, hogy kivé válunk az évek alatt, de a felismerés, hogy magunkkal hozzuk az öröklött mintákat, segít, hogy megszabaduljunk azoktól a személyiségjegyektől, amik valójában csak korlátoznak minket.
Nehéz a felismerés
Az a kettősség, amit önmagunkban érezhetünk azzal kapcsolatban, hogy a sok jó mellett legalább ennyi rosszat is örököltünk, teljesen természetes. De fontos szem előtt tartanunk, hogy a szüleink is emberek, és mint ilyenek, nem tökéletesek. Hajlamosak vagyunk az életünk korai szakaszában magunkévá tenni a szüleink nézőpontját, sajátunkként kezelni: lehetünk például kemények és kritikusak önmagunkkal szemben, vagy bizalmatlanok a kapcsolatainkban. Megjelenhet a szüleink szorongása, bizonytalansága vagy csalódottsága a mi életünkben is, különösen a bensőséges kapcsolatainkban.
A három leggyakoribb módszer, ahogy a szüleink hatással vannak a felnőtt életünkre Lisa Firestone klinikai szakpszichológus szerint a következők:
Az első és talán a leggyakoribb a szüleink fő tulajdonságainak elsajátítása. Ha irányítók, szorongók vagy befelé fordulók voltak, könnyen lehet, hogy mi is magunkban hordozzuk ezeket.
A második jelentős hatás a tulajdonságainkra adott reakciónkban figyelhető meg. Ha például az apánk rideg és elutasító volt, könnyen előfordulhat, hogy felnőttként mindent megteszünk annak érdekében, hogy figyelmet és elismerést kapjunk a környezetünktől.
A harmadik, és egyben legnehezebben azonosítható jelenség, amikor a korai gyermekkorunkra jellemző környezetünk újrateremtésére törekszünk. Ez legtöbbször tudat alatt, akaratlanul történik, emiatt pedig nem könnyű felismerni. Például provokálhatjuk a partnerünket arra, hogy bánjon velünk úgy, ahogy azt a szüleink tették, vagy olyan dolgokat mondjon, amiket a szüleink mondtak nekünk. De előfordulhat az is, hogy gyerekesen viselkedünk, párunkat ezzel egyfajta szülői szerepbe téve, így térünk vissza abba a helyzetbe, ami gyerekkorunkból ismerős.
Ahelyett, hogy elutasítással és dühvel fordulnánk a szüleinktől öröklött tulajdonságaink felé, engedjük meg magunknak, hogy feltárjuk, hogy honnan származnak, miből fakadnak ezek a minták. Ha azonban nyitottan és elfogadással fordulunk magunk felé, elkezdhetünk változtatni azokon a dolgokon, amik nem szolgálják a céljainkat.
