Hajnalban szedett, illatos orgona, gyerekhangú köszöntőversek, egy reggeli, messziről érkező, szeretettel teli telefonhívás – miközben az anyák napja sokak számára csupa jó érzéssel társul, ott vannak azok a nem mindig rózsaszín történetek is, amelyekről noha ritkábban beszélünk, ugyanúgy az anyaságról szólnak.
Ma Magyarországon több száz csecsemő él kórházi körülmények között, mert a szüleik nem tudják vagy nem akarják hazavinni őket. Ők azok a babák, akiknek az első heteik nem otthon, hanem intézményi falak között telnek, miközben az életük egyik legfontosabb kérdése még nyitott: lesz-e valaha anyukájuk.
Sok gyereknek még most sincs anyukája
A 2024 júliusában életbe lépett jogszabály-módosítások az örökbefogadási folyamat felgyorsítását célozzák azoknál a gyermekeknél, akiket legalább hat hete nem látogat a vér szerinti családjuk. Mégis: a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint tavaly 2095 gyermek szerepelt az örökbe fogadható gyerekek nyilvántartásában, és közülük 1291 már új családban élhet. Az örökbefogadott gyerekek közül minden negyedik még egyéves sem volt.
Anyaság másképp
Ezek a számok nem csupán statisztikai adatok azok számára, akik belépnek az anyaság kevésbé látható formáiba. Nevelőszülőként ez például nem feltétlenül egy életre szóló, magától értetődő, hanem sokszor átmenetekből, bizonytalanságból és óvatos kötődésekből álló történet, amelyben bizony nem minden pillanat ünnepi.
A nevelőszülő ugyanazzal a türelemmel ül le a „messziről jött” síró aprósága mellé, mint ahogyan a sajátja mellé.
A nevelőszülő gyakran egy hatalmas, traumákkal teli puttonnyal érkező gyermek életébe képes biztonságot vinni, miközben tudja, hogy az összetört bizalmat nem lehet siettetni, azt csupán gondos, kemény munkával, sosem lankadó figyelemmel, no és anyai érzésekkel lehet újraépíteni. És mindeközben tudja, hogy a történet részeként bizonyosan ott a búcsú is. Mégis, minden este ugyanúgy mesét olvas, ugyanúgy dédelget, ugyanúgy szeretettel otthont teremt.
Anyák napja négy gyermekkel
Niki, az SOS Gyermekfalvak nevelőszülőjeként három saját gyermeke mellett egy másfél éves kisfiú anyukája is. A baba még újszülöttként került a családjukba, akit ugyanúgy, édesgyermekükként vártak haza a kórházból.
„Ugyanolyan kötődés tud kialakulni, hiszen attól függetlenül, hogy nem én szültem, az első pillanattól kezdve én gondozom. Sosem tettem különbséget közte és a sajátjaim között, hiszen úgy gondolom, nevelőszülőnek lenni azt is jelenti, hogy szeresd őt úgy, mint az édesgyermekeidet” – mondja Niki, aki természetesen arra is felkészült, hogy egyszer el kell válnia a kicsitől.
„Amíg itt van velünk, addig szüksége van arra, hogy azt érezze, szeretetben, családban van. Így tettünk a másik gyermekkel is, akit örökbe tudtunk adni. Szomorú az elválás, de gondold csak meg, micsoda boldogság volt ez annak a házaspárnak, akinek nem lehetett saját gyermeke! Csodálatos volt őket ebben támogatni, leírhatatlan érzés a mai napig, hogy átgondozhattam hozzájuk egy kisbabát” – meséli meghatottan Niki, aki számára megtiszteltetés, hogy van négy gyermek is, aki anyának szólítja.
„Ez egy titulus, anyának lenni nagyon szép hivatás, nagyon örülök, hogy részem lehet ebben.”
Vannak, akik küzdelmes évek után lehetnek anyák
Van az anyaságnak egy másik formája is, amely bár lehet, hogy csendesebb, de gyakran hosszú és küzdelmekkel teli. Szereplői azok a nők, akik számára a családdá válás folyamata nem magától értetődő: minden pozitív tesztjük és megszületett gyermekük mögött akár évekig tartó várakozás és újrakezdések sora áll.
Ez Eszter története is, aki eleve félve készült az anyaságra – mint mondja, azok táborát erősíti, akiknek nem volt felhőtlen a kapcsolata a szüleivel. Noha emiatt egyfelől teherként tekintett a szülőségre, mérhetetlen természetességgel gondolt arra is, hogy egyszer ő is anya lesz.
Miután azonban kisbabája nem akart természetes úton megfoganni, elkezdett az egészre misztifikumként tekinteni.
„Miközben az ismerőseim sorra töltötték fel a kedvesebbnél kedvesebb anyák napi képeiket a közösségi oldalukra, én próbáltam nem haragudni a világra, hogy nekem ez sosem fog összejönni – kezdi Eszter, akinél öt évig tartott, mire sikerült egy lombikeljárás.
„Az első anyák napját a kisfiammal a hasamban ünnepeltem, de a lombikosok – miután tudják, hogy mennyi veszteséggel járhat egy eljárás – egészen addig kételkednek, míg meg nem születik a gyerek. Aztán az anyaságba belehelyezkedni sem könnyű, mert aztán bekerülsz az anyukák közé, akik számára a legtermészetesebb dolog arról érdeklődni, hogy mikorra tervezitek a kistestvért” – meséli Eszter, aki – a több évig tartó, feszült várakozás és félelmek miatt talán – a gyereknevelést lazábban kezelte, így nem szorongott azon sem, hogy 8 hónapos kisfia vajon megkóstolhatja-e a narancsot.
Anyák napján a gyerekeket is ünneplik
Eszter kisfia ma 11 éves, akinek – ugyancsak lombik útján – született egy kistestvére is.
„Nálunk az anyák napja nem csak rólam szól, a gyerekeket is ünnepeljük, hiszen általuk válhattam anyává. Mindig elmondom nekik, hogy köszönöm, hogy jöttek. Emellett megtartjuk a pocaknapot is, a beültetés évfordulóin mindig beszélgetünk arról, hogy milyen fontos pillanat volt az.”
Kapcsolódó: Varró Gabriellával, az SOS Gyermekfalvak kommunikációs szakemberével egy korábbi interjúnkban a nevelőszülőségről beszélgettünk
