Egyre több autista, ADHD-s gyerek és felnőtt él a világban. A neurodivergenciával foglalkozó szakemberek szerint ezek az állapotok nem betegségek. Miért fontos, hogy ezt mindenki belássa?
Az autizmus, az ADD/ADHD, a diszlexia, a diszgráfia, a diszkalkulia, a szenzoros integrációs zavar és a Tourette-szindróma a legismertebb neurodivergenciák. A kifejezés nem orvosi fogalom, ezek az állapotok nem betegségek. A neurodivergens emberek agya valamilyen okból eltérően fejlődik vagy működik, ez pedig csupán annyit jelent, hogy az érintetteknek részben más erősségeik és küzdelmeik vannak, mint azoknak, akiknek az agya átlagosan fejlődik vagy működik. Tény, hogy akadnak valamilyen betegséggel vagy fogyatékkal élő neurodivergens emberek is – csakúgy, mint a neurotipikus népességben.
Neurodivergensből neuroaffirmatív: egy a sokféléből
A tudomány ma ennél már tovább megy, megalkották a neuroaffirmatív kifejezést, és nem azért, mert a tudósok mindig egy lépéssel előttünk akarnak járni a nehezen megjegyezhető szavak világában, hanem mert szakterületükön egyre közelebb kerülnek az igazsághoz. A neuroaffirmatív megközelítés szerint a nem tipikus idegrendszeri működés nemhogy nem betegség, de nem is deficit – egy a sokféle típusú fejlődés, illetve működés között.
Valójában nehezen megfogható kifejezés az, hogy átlagos, hiszen mindannyian más központi vezérlő számítógéppel a fejünkben élünk –
mondja Varga Éva klinikai szakpszichológus. A neurodivergens és a neurotipikus kifejezések nem adnak teljes képet egyetlen emberről sem. Miért van szükség – amellett, hogy a jelentős számú érintett életét tartsuk tiszteletben – annyit bizonygatni mindezt, és miért tartozik a téma mindannyiunkra?
A neurodivergencia felhívás saját különlegességünk meglátására
Mert valójában senki sem kocka. Gyerekkorunkban sajátos hiányosságainkkal, tehetségeinkkel, érzékenységeinkkel még mindannyian kilógunk a képzeletbeli sorból. Ahogy szocializálódunk, úgy kockulunk bele a világba, és nyirbálnak le rólunk minden olyan tulajdonságot, amely feltűnne a nagy szürkeségben. Nem arról van szó, hogy ne lenne szükség bizonyos szabályokra és korlátokra, hanem arról, hogy ezeket úgy kellene minden egyes embernek magáévá tennie, hogy közben önmaga maradhasson.
Egy egyszerű, apró trükk segíthet ebben: miközben tanítunk és elvárunk dolgokat a gyerekektől, ne csak azt nézzük, hogy megfelel-e a kívánalmaknak, hanem azt is, hogy amit tesz – legyen az szabályos vagy szabálytalan –, miért teszi. Ha vesszük a fáradságot, hogy felfedezzük a tettek mögött húzódó érzéseket és gondolatokat, valamint figyelembe vesszük a személyes igényeket, akkor úgy tudjuk megtanítani a szabályok betartását is, hogy közben nem távolítjuk el a gyerekeket önmaguktól, és nem okozunk lelkükben sérüléseket. Azzal, hogy a neurodivergens gyerekek látványosabban kilógnak a sorból, és tiszteletben kell tartanunk a bizonyos működési sajátosságaikat, éppen arra tanítanak minket, hogy észrevegyük: a többi gyerek sem kocka.
Ami nekik jó, az volna jó mindenkinek
Varga Éva hangsúlyozza, hogy a neurodivergens gyerekekkel foglalkozó pedagógusoknak – és ők valamennyi pedagógust jelentik, mert minden osztályban és ovis csoportban van ilyen gyerek – és a szülőknek nagyon fontos tisztában lenniük azzal, mi az autizmus és az ADHD. Ez azonban nem elegendő, hiszen minden gyerek más, és autizmusuk, ADHD-jük sem egyforma. Amellett, hogy megtanítunk nekik olyan viselkedési mintákat, amelyekre szükségük van a beilleszkedés érdekében, meg kell ismernünk sajátos igényeiket is, amelyeket tiszteletben tartunk. Kölcsönös egymáshoz alkalmazkodásra van szükség. Amikor pedig a gyerek nagyobbá válik – kb. 10 éves kora körül –, jó esetben mindezt kiegészíti saját belső élménye, amelyet ő maga derít fel akár szakember (témában jártas gyermekpszichológus) segítségével. A pszichológiai támogatás azért fontos, mert a szakértővel könnyebb szétszálazni, hogy mi az, ami én vagyok, mi fakad neurodiverzitásomból, miben és hogyan tudok formálódni, és mi az, amit el kell, hogy fogadtassak a környezetemmel. Ha pl. egy autizmussal élő gyermek nem szereti a meglepetéseket, ezt a család és a barátok nyugodtan tiszteletben tarthatják. Hát nem pont ugyanerre a kölcsönös megismerésre és alkalmazkodásra volna szüksége minden gyereknek és aztán önmagát felfedezve minden fiatalnak?
A diverzitás mindenhol ott van, ebben kellene jól élni együtt
A gyerekektől és a neurodiverzitástól elvonatkoztatva pedig annyi halmaz van még, ami alapján nem vagyunk kockák! Másként működünk például kamaszként, fiatal felnőttként, középkorúként, idősödő vagy idős emberként. Ezért is vannak a generációs súrlódások. Ezért sem kellene, hogy legyenek. Különböző természetünk van – késősek vagyunk vagy pontosak, kalandkeresők vagy biztonságpártiak, és még sorolhatnánk. A tragikus halált szenvedő magyar hegymászók hozzátartozói nyilatkozataikban nem győzik hangsúlyozni: egy más beállítottságú ember nem tudja elképzelni, hogy miért volt fontos arra a hegyre felmenni, de ők, akik valójában a vesztesei az eseményeknek, ismerték szerettüket, és elfogadják, hogy olyanok voltak, amilyenek, akkor is, ha ez korai vesztüket okozta.
Ezt a családon belül még mindig gyakrabban megvalósuló, egymás megismerésén és elfogadásán alapuló együttélést kellene társadalmi szinten kiszélesítenünk.
Ha kölcsönösen tiszteletben tartanánk egymás sajátos igényeit, ha hagynánk, hogy mindenki abban bontakozhasson ki, amiben tehetséges, és aki kilóg a sorból, annak ne kelljen minden erejét arra pocsékolnia, hogy ez ne látsszon rajta, akkor mindannyian jobban éreznénk magunkat.
A világban rengeteg a szépség, a szeretet, az öröm, a szabadság. Mégis túl sokan magányosak. Túl sokan vannak távol attól, ami lehetett volna belőlük. Akik sikeresek, és látszólag jól élnek, túl sok esetben üresek belül. Talán éppen ez az elfogadás az, amit tehetnénk, hogy az arányok megváltozzanak.
Ha kíváncsi vagy, milyen ma Magyarországon autizmussal élni az Autisták Országos Szövetségének elnöke szerint, ezt a cikkünket is ajánljuk.
