Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mi vesz rá egy gyereket a lopásra? A kétségbeesés és a szűnni nem akaró bizonyítási vágy. Vágyik valamire, amit nem kap meg, és ezért elvenni igyekszik. A lopott tárgy azonban csak szimbólum, a valódi szükséglet az érzés, hogy ő maga értékes.
Szégyenkezem. Én nem erre tanítottam. Mi megadtunk neki mindent. Roskadoznak a polcok a játékoktól, és még ez sem elég neki. Nincs benne ennyi hála se. Most mit fog gondolni rólunk a többi szülő?! A szégyentelen. De ne tessék aggódni, majd lesz rá módunk, hogy megneveljük!
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal küzd és védekezik az a szülő, akinek szembesülnie kellett a gyereke lopási kísérleteivel. Ilyenkor felmegy bennünk a pumpa, megalázva érezzük magunkat, és azon gondolkodunk, hol ronthattuk el. A gyereket pedig büntetjük, megszégyenítjük, hadd tanulja meg. A kettőnk kapcsolatárara azonban nagy hatással van, hogy miként kezelünk egy ilyen helyzetet. Ha félreértjük a gyerek indíttatását, lehet, hogy csak nagyobb bajba sodorjuk őt. Általa pedig magunkat is.
Mikortól lopás a lopás?
Először is különbséget kell tennünk a más tulajdonának elsajátítása és a lopás között, a gyerekek ugyanis nem mindig lopnak, amikor elvesznek valamit. A lopás szándékos cselekedet, ahol az egyén tisztában van a játékszabályokkal, hiszen tudja, hogy az a dolog nem az övé, nem vehetné el, nem szabad másnak meglátnia, és hogy milyen következményekkel jár, ha mégis lebukik. Az ilyen jellegű gondolkodásnál már van szabályismeret, erkölcsi érzék és önkritika, ami csak a 6-7, de még inkább csak 9 éves, iskoláskorú gyerekek értelmi fejlettségére jellemző.
Fiatalabb kisgyerekeknél még az egocentrizmus dominál, nincs meg annak belátása, hogy ez nem az övé, nem lehet az övé, és nincs kellő mértékű önkontroll sem, hogy ellen tudjon állni vágyainak. De ők többnyire nem is csinálják titokban, hiszen nem tudnak még nézőpontot váltani (elképzelni, hogy mit lát a másik). Lehet, hogy a mi figyelmünket elkerüli a birtokbavétel, de a kisgyerekek részéről ez nem tervezett. Ha ilyenkor megvádoljuk őket, és olyan elvárásokkal vagyunk feléjük, amelyeket fejlettségüknél fogva nem képesek még beteljesíteni, akkor nagyon rossz vágányra siklunk. Elutasítást és szégyenérzetet keltünk bennük, a nem kívánt cselekvés helyett saját személyüket érzik értéktelennek, így csökken az önbecsülésük, ami nagy hatással lehet a későbbi magatartásukra is. Az a gyerek ugyanis, akit a felnőttek kitartóan nem tartanak jónak, egy idő után fel is adja, hogy valaha jó lehet.
Tudjuk meg pontosan, mi történt!
A legtöbben úgy növünk fel, hogy a lopás főbenjáró bűnnek számít, aljas és tisztességes emberhez nem méltó tettnek. Ez olyan erősen belénk vésődik, hogy amikor a gyerekünket váratlanul lopáson kapjuk, többnyire magunkat érezzük megalázva, mintha mi loptunk volna, és azonnal védekezni is próbálunk. Szülői tekintélyünket megóvandó lehordjuk a gyereket anélkül, hogy esélyt adnánk a helyzet tisztázására, a nézőpontok megvitatására. Magunkat érezzük sértve, pedig ez nem rólunk kéne, hogy szóljon.
Azok a gyerekek, akik már valóban lopnak, tettükkel valamit jelezni próbálnak, amit mondani nem képesek, vagy ami szimplán nem talál értő fülekre. Hiányolnak valamit, amit jobb ötlet híján, így próbálnak pótolni. Ez a hiányérzet pedig ritkán materiális szükséglet. A gyerek hiányolhatja a szeretet, az elfogadás, a befogadás, a biztonság és az elismerés érzését, amit ily módon igyekszik megvásárolni. Érzelmi szükségletet szeretne kielégíteni, amit elsősorban tőlünk, majd pedig a kortársaitól kellene, hogy megkapjon. A saját maga értékét keresi, bizonygatja, és beleesik abba a hibába, amibe mi is felnőttként oly gyakran: meg akarja vásárolni a boldogságot. Ezt pedig, mint tudjuk, nem lehet.
A lopás tünet. Ne (csak) a tünetet kezeld!
A gyerekekkel beszélgetni kell. Nem kikérdezni arról, hogy mi volt a suliban, és nem is előadást tartani a világ működéséről, a család értékrendjéről vagy a történtek tanulságáról. Egyszerűen csak szabadon beszélgetni, ahol mi is mesélhetünk és ők is. Ez a fajta nyitottságunk engedi meg a gyereknek, hogy kitárulkozzon, és nem is csak meghallgatásra, de meghallásra találjon.
Vekerdy Tamás szerint elsősorban nem a szegény gyerekek lopnak. „A jól ellátott, nagyon elfoglalt szülők gyerekei lopnak, gyakran attól, akitől szeretetet szeretnének elvenni. S olyan gyerekek, akiknek az élete a verések és fenyegetések árnyékában szomorú. Akik otthon csak azt hallják, hogy zavarnak, hogy ügyetlenek, hogy sikertelenek. Ami az élet folytatásához kell, így szerzik meg azt a kevéske erőt, örömet – az ellopott pénzzel és pénzből vagy az ellopott csokoládéból.”
A lopás tehát egy tünet, jelzés, segélykérés a gyerek részéről, hogy bajban van. Lehet, hogy az iskolai kortárs csoportba nem tud befogadást nyerni, lehet, hogy a tanárok nem minősítik megfelelőképpen, és lehet, hogy tőlünk nem kapja meg azt a figyelmet, amire szüksége lenne. A lopással pedig még küzd, még lázad, még próbál üzenni. Ennél csak az a rosszabb, ha feladja, és belenyugszik a mások által közvetített értéktelenségébe.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Szülőként az a feladatunk, hogy felfigyeljünk a megbújó mondanivalóra, ami lehet, hogy a kortársaknak szól, az iskolának vagy az edzőnek, de elsősorban akkor is nekünk, szülőknek. A gyerekek tőlünk várják az elsődleges biztonságot, bizalmat, figyelmet és szeretetet. Ha lopott is, beszélgessünk róla, és ne tegyünk úgy, mintha mi sosem tulajdonítottunk volna el semmit (még ha lopásról tényleg nem is volt szó). Teremtsük meg azt a közeget, ahol kifejezheti magát a saját nyelvén! A gyerek próbálkozik és abból tanul, abból szerez tapasztalatot. A közös játszások és beszélgetések által pedig megfelelő értelmet tulajdonít nekik. Így nőhet fel a feladathoz, hogy vállalni tudja tetteit, és mindenekelőtt higgyen önmaga jóságában.
