A szülői nevelési stílusok alapvetően meghatározzák a gyerek fejlődését és lelki egészségét. Egyes módszerek súlyos károkat okozhatnak, hatásuk pedig felnőttkorban sem múlik el.
Kutatók megvizsgálták, hogy általában melyik gyerekkel kivételeznek a szülők. Ha te voltál a legkisebb fiúgyerek a családban, nincs jó hírünk.
Szeretlek: mindössze nyolc betű, de egy egész életet meghatároz. Így vagy úgy: merthogy nagyobb eséllyel leszel boldog felnőtt, ha nem felejtik el gyerekkorodban elmondani neked, sőt, éreztetni veled, hogy mennyire szeretnek. Ha viszont nem hallod nap mint nap, akkor valami lesz. Olyan, ami neked nem jó.
„Na mesélj, mi volt ma veled a suliban!” „Áh, semmi.” Ha hazaérve az iskolából ismerős ez a helyzet, és bárhogy próbálkozol, alig tudsz érdemi információt kiszedni a gyerekedből, adunk néhány ötletet, amivel gördülékenyebb lehet köztetek a beszélgetés.
Önmagunk megismerése úgy indul, hogy megtanulunk különbséget tenni egymás között. Megfogalmazzuk az azonosságokat és megfogalmazzuk a különbségeket, nemcsak külsőségekben, de gondolkodásmódban, így véleményben is. A csúfolás megtapasztalásától nem fogjuk tudni megóvni a gyerekünket, de nagy segítségére lehetünk azzal, ha az élmény feldolgozásában megfelelőképp támogatjuk.
Félünk a „rossz szülő” címkétől, így aztán ha a gyerekünk nem megfelelően viselkedik, rendszerint magunkat érezzük támadva. Pedig sok társadalmilag elítélt viselkedés kisgyerekkorban az egészséges fejlődés szerves része, vagyis magától jelennek meg, és nem is hiába. Viszont csak akkor fogjuk tudni megtanítani őket a helyes magatartásra, ha nem magunkat érezzük minősítve a viselkedésük által.
A beszoktatás egy meglehetősen nagy váltás minden család számára, hiszen először bízzuk a gyerekünket úgyszólván idegenekre, ami rendkívül sok ambivalens érzelmet tud magával vonzani. A mi hozzáállásunk ugyanakkor nagyban befolyásolja a gyerekünk beilleszkedésének mikéntjét, ezért mutatjuk, hogy mi az, amit a könnyed váltás érdekében próbálj meg elkerülni.
A gyerek nevetése egy fegyelmezési helyzetben nem feltétlenül a mi szülői mivoltunk negatív minősítésének a jele. Szólhat kizárólag a gyerek aktuális lelkiállapotáról, amelyet a mi elutasító hozzáállásunk csak tovább fokoz. Csak akkor lehetünk a segítségükre, ha megtanuljuk nem magunkra venni, s a viselkedésük mögött valóban az ő bizonytalanságukat látni.
A szeparációs szorongás minden gyereknél eltérő mértékben jelenik meg. Függ a temperamentumtól, az otthoni körülményektől és a szülők kommunikációjától is. Kiiktatni nem lehet teljesen, hiszen a személyiségfejlődéshez alapvetően hozzátartozik, de megfelelő felkészültséggel sokat könnyíthetünk az átvészelésén.
Amikor az ember elé odaáll a gyereke egy coming outtal, az azért nehéz helyzet. Akkor kiderül, meddig terjed a nagy elfogadás, amit esetleg addig hangoztattunk. Ezer gondolat, félelem, kérdés fogalmazódik meg bennünk, amikre szépen lassan meg kell találni a választ, hogy eljöhessen a megnyugvás – nekünk és a gyerekünknek is.
A képzeletbeli gyerekünk valahogy mindig szófogadóbb a valódinál. Érthetően kommunikál velünk, hiába nem is beszél még, jó alvó, jó evő, nehéz helyzetek esetén pedig mindig meggyőzhető a logikus, a biztonságos és az általunk elvárt viselkedésről. Szép ábrándozások ezek, de rendszerint hamar szertefoszlanak, miután a gyerekünk átlépi a valóság kapuját.
A gyerekekkel is lehet nyitottan kezelni a konfliktusokat és megoldáskereséseket, különösen, ha aktív részük van a kialakulásukban. Ez jelzi, hogy tiszteljük őket. Lehet, hogy több őszinteség, értő figyelem és türelem szükségeltetik majd, de cserébe mi is mélyebb, őszintébb és életre szólóbb tiszteletet fogunk kapni tőlük.
