Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A kisgyerekek gyakran verik magukat a földhöz, üvöltenek lélegzetvétel nélkül, vagy vágják a fejüket a falnak mérgükben, mert a nagy belső, lelki nyomástól csak egy nagy külső, fizikai nyomással képesek megszabadulni. Ha viszont segítünk nekik elfogadni az elégedetlenségüket, és alternatívát adunk az érzésük kifejezésére, nemcsak az ő testi épségüket, hanem a saját lelki stabilitásunkat is megőrizhetjük.
Bizonyára sokunknak volt már szerencséje megtapasztalni – ha másképp nem, akkor külső szemlélőként –, milyen komoly hisztériákat tud produkálni egy kisgyerek. Van, aki képes torkaszakadtából üvölteni, van, aki a földhöz veri magát, más pedig csapkod, tör-zúz, nem kímélve tehetetlen szüleit, akik ezekben a pillanatokban legszívesebben eltűnnének a föld színéről. Felnőtt szemmel sokkoló tud lenni a látvány és a tudat, hogy már egy 1-2 éves gyerek is ilyen energiára és harcokra képes azért, hogy elérje a célját a szüleinél. És ez még csak a kezdet.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint öt éves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Vannak gyerekek, akik az üvöltésen és a csapkodáson túl még ijesztőbb viselkedésmintákkal élnek: fejüket verik a betonba, nem vesznek levegőt sírás közben, vagy öklendezni, hányni kezdenek a nekik nem tetsző helyzetekben. Ennek láttán nem csoda, ha szülőként ugrásszerűen próbáljuk oldani a helyzetet általában azzal, hogy eleget teszünk a gyerek vágyainak. Csak kárt ne tegyen magában – gondoljuk. De miért is folyamodnak ilyen módszerekhez a gyerekek, amikor nagy bennük a feszültség, és mit tehetünk mi, szülők azért, hogy megnyugodjanak?
Erős érzelmet csak erőteljes mozgással lehet felszabadítani
A gyerekekben a hisztikorszak eljövetelével felerősödnek az érzelmek, amelyeket agyi éretlenségük miatt viszont még nem képesek kellően irányítani. Nem tudják őket felismerni, szabályozni, vagy elfogadható módon a környezetük tudtára adni. A nagy energiájú negatív érzelmek vulkánszerűen törnek fel belőlük, és általában valamilyen hasonló intenzitást követelő viselkedésben vetülnek ki. Számukra a komoly düh, csalódás vagy mélységes szomorúság nem tűnhet el nyom nélkül. Ekkor még ritkán képesek elnyomni az érzelmeiket, ennek pedig örülnünk érdemes. Ennek megfelelően egy erős negatív érzés úgy tud csak felszabadulni, hogy valamilyen nagy energiájú mozdulatban megnyilvánul.
A gyerekek azért verik magukat a földhöz, azért üvöltenek lélegzetvétel nélkül, és azért vágják a fejüket a falba, mert egy nagy belső, lelki nyomástól csak egy nagy külső, fizikai nyomással képesek megszabadulni. Nekik is kellemetlen érzés az öklendezés vagy a betonon való koppanás, azonban ezeket mind követi egy nagy megkönnyebbülés is, ami oldást ad. Nekünk, szülőknek ezt kell megértenünk. Ahogy általában mi sem vigasztalásra vágyunk, amikor dühösek vagy szomorúak vagyunk, hanem inkább lehetőségre és megértésre, hogy kifejezhessük az érzéseinket, s általuk megkönnyebbüljünk, úgy a gyerekeink is. Megértésre, elfogadásra, együttérzésre vágynak: hogy az is oké, ha most épp nem boldogok és nem elégedettek a körülményekkel. Nekünk csupán arra kell módot találnunk – és ez azért nem egyszerű feladat –, hogy mindezt olyan viselkedésmintával fejezzék ki, ami nem fenyegeti sem az ő testi épségüket, sem a mi lelki stabilitásunkat.
Feszültséglevezetés kreatív módon
A gyerekek hisztis, akarnok kiborulásai nem küszöbölhetők ki, hiszen valahol a fejlődéssel együtt járnak. Nem óvhatjuk meg őket minden nehéz, olykor lelki fájdalmat okozó helyzettől, és nem is tudhatjuk mindig, hogy mi fogja őket érzékenyen érinteni. Nem azt kell megtanulniuk, hogy a társadalmilag negatívnak vélt érzéseket (düh, félelem, irigység) miként tudják elkerülni, hanem hogy miként tudják azokat minél jobban feldolgozni és oldani. Ehhez pedig szükségük van a mi elfogadásunkra és azokra a javaslatainkra, amelyek megfelelő módot adnak a nehéz érzések kifejezésére.
Amikor dühösek és a kiakadás szélén állnak, az első és legfontosabb, hogy elismerjük az érzéseiket: Megértem, hogy dühös vagy, hogy most nem kaphatsz fagyit, nehéz ellenállni, amikor ott van az ember szeme előtt. Nekem is rosszul esett, hogy Peti kikapta a kezedből a játékot, még akkor is, ha az amúgy az övé volt. Tudom, nagyon szeretnél játszani a telefonnal, ami állandóan anya kezében van, te pedig nem kaparinthatod meg. A gyerekek feszültségein sokszor már az is segít, hogy érzik, meg van engedve, hogy elégedetlenek legyenek. Így érzik magukat meghallgatva.
Ezután jöhet a következő lépés, azaz egy alternatíva felajánlása az érzelmek „kijátszására”, ami kevésbé elítélendő és rémisztő a számunkra. Vegyük rá, hogy toppantson a lábával egy nagyot, csapjon egy erőset a combjaira, üvöltsön a párnába, szoros karöltéssel kiabáljon egy NEM!-et, vagy kezdje el hajigálni a plüsslabdáit kimutatva, hogy milyen mérges. Itt igazán lehetünk kreatívak, a lényeg, hogy olyan javaslattal álljunk elő, ami nagy energiájú, és közben mégsem veszélyes, és nem megy a mi agyunkra. Minél több helyzetben elérhető az alternatíva, amit választottunk, annál könnyebben tanulja meg a gyerek is, hogy ehhez bármikor nyúlhat.
A mintánk mindig példamutató lesz
Bár az említett feszültséglevezető módszerek igen hatékonyak tudnak lenni a gyerekek esetében, alkalmazásuk elsajátítása nem feltétlenül megy egyik napról a másikra. A gyerekek nem szándékosan nyúlnak intenzív és olykor a szülők számára rémisztő viselkedésmintához, a mi reakciónk viszont könnyen meggyőzheti őket a hiszti hatékonyságáról. Ha a gyerek azt látja, hogy mi megrémülünk a viselkedéséről, és inkább beadjuk a derekunkat a béke érdekében, nem látja majd értelmét ránk hallgatni. Ha azonban meggyőződnek arról, hogy elfogadjuk az érzéseiket, sőt egy kellemesebb módot javaslunk az elégedetlenség kifejezésére, az nagy változást eredményezhet.
A siker érdekében fontos lesz a következetességünk és nem utolsósorban a példamutatásunk is. A gyereken érezni fogjuk, hogy melyik alternatíva a legtesthezállóbb a számára, s innentől kezdve érdemes nekünk is elsajátítani, hogy lássa, mi is alkalmazzuk. Érdekes lehet azon is elgondolkodnunk, hogy mi mennyire vagyunk őszinték az érzéseinkkel: Bevalljuk a gyerekünknek, ha elégedetlenek vagyunk valamivel? Mi miként szoktuk kifejezni az elégedetlenségünket? A gyerek számára minden szokásunk példát ad, így a belső feszültségeink kifejezése is. Ha mi rendszeresen felajánlunk neki egy elfogadhatóbb módot a dühe és a csalódottsága kimutatására, és mindemellett látja, hogy olykor mi is alkalmazzuk ezeket, könnyebben fogja ő is magáévá tenni a kívánt módszert. Így pedig nemcsak arra neveljük, hogy ne hozza ránk a frászt, de arra is, hogy az érzelmeket nem leküzdeni és elnyomni kell, hanem csupán megvívni velük, és hagyni, hogy vesztesként hazaballagjanak.
