Hazafelé még tudjuk, miért vagyunk bosszúsak, de otthon mégis a gyerekre ordítunk rá egy apróság miatt.
Amikor a szülők találkoznak este otthon, óhatatlanul előkerülnek olyan témák, amik nem a gyereknek szólnak, főleg nem a kicsiknek. Ilyenek az anyagiakkal kapcsolatos ügyek, vagy a munkahelyi kérdések. Egy, a profession.hu által nemrég végzett felmérés rámutat, a gyerekek kisebb hányadát érdeklik konkrét részletek azzal kapcsolatban, mit csinál a szülő a munkahelyén, ám az anyák és apák nagy része tapasztalja, hogy a munkahelyi stressz átragad a gyermekre.
Tegyük hozzá, hogy minden gyermek fejében él valamiféle kép arról, hol van, és mit csinál napközben anya és apa, de ezt nagyobb részben a gyermeki fantázia tölti ki, nem a valóság – és ezzel nincs is semmi probléma. Érthető, hogy amint az említett felmérés is rámutat, a gyerekek nem érdeklődnek a munkahelyi részletek felől, hiszen nem az ő világuk, sok mindent nem is értenének belőle.
Azt azonban nem mondhatjuk, hogy a gyereket egyáltalán ne érdekelné, mivel foglalkoznak a szülei, gondoljunk csak arra, mikor a porontyok vitájában előbb-utóbb előkerül, hogy kinek az apukája erősebb, és olyan elcsípett információk is odakeveredhetnek, hogy „az én apukám sok embert irányít, a tied meg csak egy postás!”.
A gyerek biztonságérzetéhez, önbizalmához hozzátartozik, hogy szüleit erős, rátermett, sőt, szinte mindenható figuráknak képzeli. Ezért tudják őt megvédeni a szekrényben leselkedő szörnyektől kezdve a betörőkön át a betegségekig. Legalábbis ebben hisznek a gyerekek, és szükségük is van erre a hitre. Ebbe nem illik bele, hogy anya és apa is ki van szolgáltatva a főnökének, hogy adott esetben hazudnia kell a konfrontáció elkerülése érdekében, vagy lenyelnie igazságtalanságokat. A kisgyerek ennél egyszerűbb törvények szerint látja a világot: a világ igazságos, amiben a rendes emberek elnyerik jutalmukat, a rosszak a büntetésüket.
Egy tanácsadó azt fogalmazta meg, ha az ember szeretne úgy beszélni a munkájáról, hogy a másik számára átélhető legyen, akkor ahelyett, hogy saját magára fókuszálna a megfogalmazásában (pl. „tanár vagyok, aki rajzot oktat gyerekeknek, és néha osztályoz”), inkább arról beszéljen, ki számára hasznos a munkája, és miben segít nekik. Például: „hozzásegítem a gyerekeket ahhoz, hogy ki tudják fejezni magukat a művészeten keresztül”.
Ha szeretnénk, hogy a gyereknek legyen valamiféle reális képe arról, mi a lényege annak, amivel a nap nagy részében foglalkozunk, érdemes arról beszélni, kinek és mi haszna van a munkánkból. A gyerek önbizalmának jót tesz, ha támpontot kap erről, ez büszkeséggel is eltölti, és akkor sem jön zavarba, ha megkérdezik tőle, mivel foglalkozik a szülő, és ő még nem tudja megjegyezni, hogy saleses vagy, hogy könyvvizsgáló asszisztens.
A felmérés másik témája az volt, átragad-e a munkahelyi feszültség a gyerekre. Természetesen a gyermek érzékeli a szülő lelkiállapotát, és ez alól az sem jelent kivételt, amit a munkahelyéről hoz. Tegyük hozzá, nemcsak a stresszt érzi, hanem azt is, ha anya vagy apa derűs, mert dicséretet kapott, vagy sikerült megoldania egy hosszú ideje húzódó problémát.
A dilemma az, hogyha a gyermek érzékeli a feszültséget, mégis hogyan kezeljük a helyzetet: egyfelől nem akarjuk ráterhelni munkahelyi problémáinkat és konfliktusainkat, másfelől viszont tagadni sem akarjuk, hogy valami bánt minket. Hiszen azt is tudjuk, a gyerek számára a leginkább stressz-keltő, ha elveszíti a fogódzót: a szülő állít valamit, ő azzal ellentéteset érzékel, de nem lehet tisztázni, hiszen nem őszinte válaszokat kap. Nyilvánvaló, hogy elkerülni nem lehet, hogy olykor idegesek legyünk munkahelyi ügyek miatt.
A legfontosabb, hogy az anya, az apa tudatosítsa magában, ha ideges, ha zaklatott, akkor ennek mi az oka. A legtöbb esetben tudjuk, hogy felbosszantottak minket, vagy nyomaszt egy határidő, míg úton vagyunk hazafelé, de amikor otthon a gyerek nem fogad szót, rendetlenséget csinál, vagy hangoskodik, és emiatt kiabálunk vele, vagy túlzó büntetést szabunk ki, akkor már nem jut eszünkbe, hogy indulatainknak csak egészen kis része szól az adott helyzetnek, a nagyobb olyasminek, amiről a csemete mit sem tehet. Hiszen máskor ugyanezekre a dolgokra sokkal higgadtabban reagáltunk. Ez a fajta tudatosság - hogy ugyan nagyon-nagyon ideges vagyok, de nem te (a gyerek) vagy az oka-, megvéd minket, hogy olyat tegyünk, amit később megbánnánk.
Ha mégis ráöntöttük a csemetére a feszültséget - ami minden szülővel megesik-, akkor nem ciki visszakozni, megmondani, hogy bocs, most túlzásba estünk. A teljes, és mindenki számára megnyugtató megoldásnak persze része a stressz-kezelés, az, hogy legyen eszközünk a feszültség egészséges oldására. Ha nincs időnk elmenni félórára futni, akkor egy ötperces légző gyakorlat vagy relaxáció is rengeteget segít. Ezek nem csodafegyverek abban az értelemben, hogy akinek lobbanékony a temperamentuma, az valószínűleg fel fogja kapni a vizet a jövőben is. De nem mindegy, hogy észrevesszük-e, most elgurult a gyógyszerünk, és az első baki után segítünk magunknak megnyugodni, vagy napokig elhúzódik a feszültség otthon.
Cziglán Karolina
pszichológus
