A köztudatba már beépült egy ideje, hogy a gyerekkornak, a korai szülő-gyerek kapcsolatnak életre szóló meghatározó jelentősége van. Szinte közhelynek tűnik, pedig nem volt ez mindig evidens. Manapság a tudatos anyák és apák igyekeznek szem előtt tartani, vajon ez vagy az a lépésük hogyan fog hatni a gyerekre.
Csakhogy ezek a hatások koránt sem könnyen kiszámíthatók, legalábbis, ha egyszerű hétköznapi eseményekről beszélünk. Addig még egyértelműnek tűnik, milyen szülők legyünk, míg nagy ívű fogalmakban gondolkodunk, mint hogy legyünk érzelmileg elérhetők a gyerek számára, biztosítsunk szerető közeget, próbáljunk következetesnek lenni, igyekezzünk ráhangolódni a valós szükségleteire.
Ez mind szép, de az apró-cseprő szituációk ezer olyan kérdést felvetnek, amiben egyáltalán nem egyértelmű, melyik döntéssel teszünk jót. Vagy, ami még frusztrálóbb: van egy elképzelésünk, mi a helyes lépés szülőként, majd látjuk, hogy az a gyerekből egészen más hatást vált ki, és egyre eltávolodunk attól, amit szerettünk volna.
Példát találhatunk bőven. Van, akinek az a szívfájdalma, hogy rendet és fegyelmet szeretne, de minél jobban ráfeszül, és próbál szigorú lenni, a gyerek annál nagyobb őrültségeket tesz. Hamarosan játszmarengetegben találja magát szülő és gyerek: apa, anya egyre keményebben büntet, fenyít, a gyerek egyre kevésbé együttműködő.
Míg másvalaki egyéb témában tapasztalta meg, mennyire nem úgy hatunk, ahogy szeretnénk: próbálta széppé, bensőségessé, meghitté tenni az ünnepeket, mert úgy érezte, ebben a családi kapcsolatok és valami transzcendens jelenik meg, és úgy gondolta, ezzel gazdagodik a gyerek belső világa is. De a csemete kicsit sem volt vevő a gyertyafényekre és titkokra, rendszeresen hülyeségnek minősítette ezeket, kifejezte, hogy tudja, a boltban vásárolják az ajándékokat, angyalok nincsenek, és javasolta, hópelyhek helyett inkább valami ijesztő halloweenes dekorációval díszítsék a szobát.
És az is gyakori, hogy azért érezzük tehetetlennek magunkat, mert egyszerre több ellentétes dolgot szeretnénk átadni, amiket együtt nyilvánvalóan nem lehet. Például amikor a gyerek megutál valamilyen különórát, kérdés, a gondtalan gyerekkor lebegjen a szemünk előtt, az elv, hogy kisgyerekkorban a játék a legfontosabb, nem a karate meg a rajzszakkör, vagy aszerint döntsünk, hogy kitartásra szeretnénk nevelni a gyereket, arra, hogy ne adja fel, ha nehézséggel szembesül?
Amíg azt várjuk, hogy a kellően tudatosan, átgondoltan meghozott döntéseinknek kiszámítható hatása lesz, addig folyton csalódni és frusztrálódni fogunk. Még ha valami az első gyerekkel már bevált, lehet, hogy a másodikkal, harmadikkal ugyanaz nem működik. Meg kell érteni, hogy a gyerek nem mosógép, aminek, ha valaki ért a szereléséhez, akkor a kívánt működésre tudja sarkallni.
Az biztosan elmondható, hogy eleve valamifajta temperamentummal születnek a gyerekek, ami legalábbis néhány alapvető jellemzőben irányt szab a személyiségüknek. Érthető, hogy a különböző temperamentumú gyerekekre ugyanaz a nevelési stílus különbözőképp hat. De sejthető, érezhető, hogy ennél is többről van szó, sokkal összetettebb és rejtélyesebb az a csomag, amivel világra jönnek, és jól jár a szülő, aki hamar belátja, hogy nincs hatalmában ilyenné vagy olyanná formálni a gyereket.
Hatni persze hatunk, csak éppen nem lehet pontosan kiszámítani ezt a hatást. Önismereti tréningeken olykor alkalmazzák azt a játékot, hogy valaki kap egy papírt, elkezd egy rajzot, majd átadja a következőnek, ő folytatja, és így tovább. Végül kialakul egy közös alkotás. Vicces is, mert mások belevisznek számunka váratlan és meghökkentő elemeket, közös élmény is, hiszen valami új egésszé formálódik a rajz, és jó érzés megélni, hogy abban a mi kis részünk is benne van.
A gyereknevelés hasonlít ehhez a játékhoz: egy kép, amit a szülők és a gyerek (illetve gyerekek, hiszen egymásra is hatnak) közösen rajzolnak. Amikor a poronty ilyen vagy olyan, szülőként reagálunk a saját személyiségünknek megfelelően. Valamilyen irányba elmozdítjuk a közös rajzunkat, hozzáfestünk, valamilyen színt viszünk bele. Erre a csemete ugyancsak reagál a mi viselkedésünkre, lelkiállapotunkra, ezzel továbbviszi az alkotást. Mindketten benne vagyunk, de egyikünk sem tudja egyedül meghatározni a végeredményt, bármennyire is szeretné. A másik szabadon folytatja a rajzot.
Sok szülői frusztrációnak az a gyökere, hogy többet vár magától az anya, az apa. Azt, hogy mivel ők a felnőttek, teljesen kezükben tarthassák az irányítást. „A gyerek hangos? Béna szülő vagyok! Válogatós? Béna szülő vagyok! Nem alszik az oviban? Inkompetens vagyok!” Sokaknak ilyesfajta párbeszéd zajlik a fejében. Dühösek magukra, mert nem tudják elérni, amit akarnak, és a gyerekre, hiszen igazán megjavulhatna már, és akkor végre minden könnyű volna. Közben az a gyerek már valamilyen, mi szülőként úgy lehetünk kompetensek, ha arra reagálunk odaillően, amilyen.
Cziglán Karolina
Pszichológus
