Nem a rosszalkodást kell helyeselni, vagy elmosni a jó és a rossz határát. Viszont a rosszaság igazi oka sokszor jogos, csak az eszközök rosszak.
A gyerekek néha bepörögnek, és olyat tesznek, amiről pontosan tudják, hogy nem szabad. Tudják, hiszen sokszor elmondtuk, és azért is biztos, hogy tudják, mert most is ötödszörre szólunk, már kiabálunk, és mégis folytatja. Manapság azok között a szülők között, akik tudatosan, önmagukra figyelve igyekeznek gyereket nevelni, már nem divat, hogy a gyerek megszégyenítésével, megalázásával próbálják megértetni vele, hogy amit tett, az rossz, azt nem kéne újra.
Legalábbis elviekben nem divat, mert a gyakorlatban sokszor ehhez nyúl a szülő, aki eszköztelennek érzi magát. Ha nem is nádpálcával veri el, de hangos szidalmazás közepette rángatja el a helyszínről, valami olyasmi szöveggel, hogy „Nem szégyelled magad? Lesül a képemről a bőr!”
Van, akinek az a problémája, hogy nem tudja visszafogni a dühét, aztán lehiggadva attól tart, túlzásba esett, és túlzott szégyent ébresztett a gyerekben. Esetleg előbukkannak gyermekkori emlékei, amikor ő került hasonló helyzetbe, és még ma is emlékszik, mennyire nyomorultul érezte magát, vagy mennyire gyűlölte az őt megalázó felnőttet.
Másoknak viszont az a gondja, hogy nehéz megtalálni az ideális mértéket: jó-jó, az ember nem kiabál, nem ráncigálja a gyereket, de akkor hogyan jelezze, hogy nem tetszik, amit tett? Az egyik lehetséges rossz megoldás, amikor valaki félreérti az őszinteséget, mint célt, és szándékán kívül, de érzelmi zsarolásba kezd. „Most nagyon szomorúvá tettél azzal, ahogy Leával bántál!” A gyerek ezzel nem tud mit kezdeni, nem tehetjük az ő vállára annak a felelősségét, hogy gondoskodjon róla, mi ne legyünk szomorúak.
Azt szinte senki sem vitatja, hogyha valami nem tetszik nekünk, ha olyat tett a gyerek, amit nem szeretnénk neki engedni, akkor egyértelműen és határozottan fejezzük ezt ki, állítsuk le a cselekvést, fogjuk meg a pofonra lendülő kezecskét, mondjuk világosan, hogy „Ezt nem!”.
Az is jó megoldásnak tűnik általában, hogyha másképp nem megy, és a gyerek nagyon belepörgött a „rosszalkodásba” (ha így van, az esetek többségében ebben szerepet játszik a fáradtság is), fogjuk meg, emeljük ki a helyzetből, ha lehet, vigyük arrébb, esetleg haza, főleg, ha kimerült.
A fő kérdés itt kezdődik: tett valami botrányosat a gyerek, a leállításon, kiemelésen kívül van-e dolgunk. Talán furcsán hangzik, de igen: a gyerek megértése.
Egy hároméves kisfiú fáradhatatlanul undokoskodott egy másik gyerekkel, dobálta, csipkedte, kergette. Az apja arra lett figyelmes, hogy sír a másik, még azt is látta, hogy a fiát ez sem hatja meg, harci kiáltások közepette folytatja a vegzálását, mint aki direkt élvezi. Odaszaladt, rászólt, próbálta leállítani. A kisfiú alig hagyta magát elvonszolni, még utána is dobott valamit a másiknak. A különös az volt az egészben, hogy a fia nem tűnt mérgesnek, inkább álharciasságnak látszott a viselkedése, ebből gondolta az apa, nem kölcsönös konfliktusról van szó, hanem - mit szépítsük- a fia élvezetét lelte a másik gyerek szekálásában, bántásában. Megdöbbent és megijedt, nem így ismerte őt.
Miután elmondta a kötelező köröket arról, mennyire nem szabad így viselkedni, és kezdett megszeppenni a gyerek, végül megkérdezte, mégis miért bántotta a másikat. Először nem kapott igazi választ, csak zavaros mellébeszélést, de amikor az apa is lehiggadt, és képes volt valódi nyitottsággal, nyugalommal figyelni, a gyerek is megnyílt. Kiderült, szerette volna, ha ezzel elnyeri egy harmadik fiú barátságát. Az ő gyereke korábban megfigyelte, hogy vita van a másik két srác között, és úgy gondolta, ha ő is bántja ezt a gyereket, annak majd meglesz a jutalma.
Egy ilyen helyzetben nehéz jól reagálni, mert ez a magyarázat nem sokat javít a helyzeten, még sötétebb képet is fest az esetről, mintha puszta indulatból tette volna a gyerek. Bántani valakit, hogy egy másik megkedveljen, ez semmivel nem erkölcsösebb. Viszont az eredeti vágy, hogy szerette volna elnyerni valaki barátságát, az teljesen érthető. Csak rossz utat választott hozzá.
Könnyen félreérthető, ha azt mondjuk, a gyerek rosszalkodását is meg kell érteni, sőt, adjunk neki együttérzést. Ez nem jelenti, hogy a tettet helyeseljük, vagy, hogy elmaszatoljuk a jó és rossz közötti határt, hanem, hogy az eredeti, tiszteletreméltó igényre reflektáljunk, azt bogozzuk ki, arra rezonáljunk. Fejezzük ki, hogy értjük, és a szükséglete, vágya elfogadható! Csak más utakat kell keresni a megvalósításához. Ha megértően elismétli az ember, hogy „hát igen, nagyon szeretnéd, hogy Laci barátkozzon veled”, miközben megsimogatja a hátát, az már elég, azzal már kifejezte, hogy ott van vele.
A „rosszalkodó” gyerek azért választ helytelen utat az igénye kifejezésére vagy a célja eléréséhez, mert nincs jobb ötlete, nem tudja, hogyan lehet másképp. Ha megállunk ott, hogy leszidjuk és megbüntetjük, akkor tudni fogja, hogy rosszat tett, de egyedül marad a problémájával. Ha nincs is azonnali megoldásunk, az már nagy segítség, ha legalább együttérzést adunk neki.
Cziglán Karolina
pszichológus
