Van az "ide állj, ne oda, itt fogd meg, vigyázz a táskáddal, oda lépj, ne dőlj oda!", és van, aki akkor se szól, amikor már rég kéne. Hol a középút?
A villamoson az utazóközönség hosszasan hallgathatta, amint egy apa folyamatosan instruálta hatévesforma kisfiát. „Ide állj, ne oda, itt fogd meg a kapaszkodót, vigyázz a táskáddal, oda lépj, ne dőlj oda...”. Némi feszültség kiérződött a hangjából, de inkább azé a munkásé, aki szeretné nagyon alaposan végezni a feladatát, mint a dühé. Egyszóval: ő így gondolta el az apaságot, neki ezt jelentette a törődés. Folyamatosan irányítani a gyermeket, ha kell, ha nem. Nehéz eldönteni, ezt egész nap csinálni, vagy az elszenvedőjének lenni fárasztóbb-e.
A másik véglettel is gyakran találkozik az ember, mikor mindenki azt várja, mikor szól már rá az anyja, az apja a hangoskodó, dobálózó, köpködő, galambokat kaviccsal szóló gyerekre, mert szeretnének nem beleavatkozni idegenként, de egyre kínosabb a helyzet.
Hogy pontosan mi fér bele, és mikor kell rászólni a gyerekre, nem is annyira pszichológiai, mint kulturális kérdés: a neveltetésünkből fakad, és nincs egyetlen helyes válasz. Ha hangosan beszél a gyerek, vajon rászóljunk-e? Érthető, ha valaki megteszi, érthető, ha másvalaki ezért még nem szól. Ha minden alkalommal jelezzük, mikor lenne még valami tökéletesíteni való a viselkedésén, akkor olyan lesz a hangulat, mint az első példában, és idővel rendkívül frusztrált gyermekünk lesz, aki úgy érzi, nem tud jót tenni, vagy, ami még szomorúbb: hogy ő nem elég jó a szüleinek. Ugyanakkor a megengedő álláspont könnyen siklik félre: az ember szabadságot akar adni a gyereknek, hagyni, hogy a saját tempójában, a saját ízlése és érzései szerint tegye a dolgait, és ez nemes cél, csakhogy eközben azt is meg kellene tanulni, hogy van, ami a másik embert zavarja, és hogy hogyan korlátozzuk önmagunkat – hiszen ez is az érettség része.
Lélektani szempontból azon érdemes elgondolkodni, mikor a szülő mást tesz, mint amit a józan esze és az értékrendje diktálna. Érzi, hogy itt szólni kéne, vagy azt érzi, nem biztos, hogy jól tette, hogy szólt, és mégis másként cselekszik, mint ahogy gondolja. És ez nagyon gyakori!
Gyakran szerepet játszik a döntésünkben a külvilágnak való megfelelés, az, hogy elképzeljük, mit várnak tőlünk, és nem tudjuk megadni magunknak azt a szabadságot, hogy eltérjünk a vélt elvárástól. Ez alól felszabadíthat minket annak elfogadása, ha fejünk tetejére állunk, akkor sem fog mindenkinek tetszeni a nevelési stílusunk. Pedig milyen jó lenne néhány elismerő szót, vagy legalább pillantást begyűjteni! Milyen jó lenne, ha visszajutna a fülünkbe, hogy azt mondogatják egymásnak a hátunk mögött, hogy „a Kovácsék azért nagyon értenek a neveléshez, meg is látszik a gyerekükön!” Érjük be azzal, hogy lesz, akinek tetszik, lesz, akinek nem.
Sokan a gyereket akarják kímélni, mikor visszafogják magukat. Szegényt úgyis regulázzák az óvodában, és az élet is olyan kemény lesz, legalább itthon lehessen, amilyen szeretne lenni! Ilyenkor feldereng, hogy utáltuk, mikor nem rághattuk ki a fagylalttölcsér alját, nem hagytak minket a kanapén ugrálni. Már akkor elhatároztuk, mi majd sokkal kedvesebbek leszünk a gyerekünkkel, és köt minket a fogadalmunk. Ebben a megközelítésben szigorúnak lenni olyan, mintha elárulnánk gyermeki önmagunkat.
Csak az a baj, hogy idővel elszakad a cérna, és át fogjuk lépni azt a határt, mikor a nyugalmunk fontosabbá válik, mint a fogadalom, akkor viszont az összes addig gyűlt feszültséget fogja megkapni a gyerek egy csomagban. Egy darabig visszafogja magát a szülő, aztán utólag benyújtja a számlát, és mikor még a pofon is elcsattan, abban benne lesz az összes megelőző helyzet, mikor végső soron ő volt, aki semmilyen módon nem jelezte, hogy nem tetszik neki, ami történik.
Bármilyen furcsán is hangzik: sokan félnek a gyerektől. Van, aki nem magának, hanem a gyereknek akar megfelelni, mikor mindent enged. Attól tart, nem fogja őt szeretni, vagy egyszerűen maga sem érti, ugyan miért fogadna szót a gyermek, csak azért, mert ő mondja. Azaz megkérdőjelezi, van-e joga elvárásokat támasztani. Ennek nehezített változata, mikor attól is tart, mások előtt meg fog szégyenülni, mert kér valamit, de a csemete füle botját sem mozdítja. Emögött a félelem mögött egyrészt a szülői szereppel kapcsolatos ambivalencia áll, amit belül kell rendezni: megbeszélni magunkkal, miért hisszük, hogy nincs jogunk terelgetni (is) a gyereket. A másik fontos tudás, hogy a gyerek nem fogad azonnal szót, azt meg kell tanulni. Azzal tanítja meg a szülő, hogy nem legyint, mikor a harmadik kérésre sincs reakció, hanem fogja a kis kezét, és elviszi onnan, ahonnan el kell menni, vagy leállítja a tevékenységet, vagy viszi kezet mosni – mikor mire vonatkozott a kérés.
Az, hogy rászólunk a gyerekre, nem a kínzása vagy a megalázása. Persze, lehet túlzásba vinni, és sok hibát elkövethetünk, például, ha eközben durvák vagyunk, vagy következetlenül tesszük. Ezeket érdemes csiszolgatni, odafigyelni magunkra. De a gyerek igényli az iránymutatást, még ha nem is ezt fejezi ki. Adott esetben frusztrált, hogy nem az történik, amit szeretne, de a biztonságérzetéhez mégis szükségesek a szülő szabta határok.
Cziglán Karolina
