Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gyakori szülői félreértés, hogy amit a gyereknek adunk (idő, pénz, energia), tartozást képez, amit egyszer vissza kell kapnunk tőle. Pszichológusunk elmagyarázza, miért marhaság ez.
Karácsony, újév körül többen felteszik maguknak a kérdést, vajon milyen életet élnek, elég jó emberek-e, tudnak-e önzetlenül adni? A gyerekneveléssel kapcsolatban különösen hangsúlyos ez a téma, hiszen meglehetősen szélsőséges formákban jelenik meg a szülői önzés, önzetlenség kérdése. Az egyik oldalon ott van egy mítosz, egy ideál az önfeláldozó anyáról (valamiért ilyenkor az anya kerül elő), aki életét és vérét adja a gyerekért.
A másik oldalon ott van a valóság, annak minden árnyalatával. Például a bűntudatos szülőkkel - megkockáztatom, a tudatos szülők nagy része egyben egy kicsit bűntudatos is, azaz, aki gondolkodik önmagán, hogy elég jó anya, apa-e, az talál magában kivetnivalót, talál olyan pontot, mikor nem tud eleget adni, mikor a gyerek talán joggal követelne tőle, belőle többet, de úgy érzi, üres a tartály.
Aztán ott vannak azok a gyerekek, akik úgy érzik, nem kaptak meg mindent, ami kellene a teljességhez. És ott vannak azok, akik úgy érzik, a szüleik neheztelnek rájuk, amiért ilyen fárasztó és költséges volt a felnevelésük, és el akarják hitetni velük: tartoznak nekik.
Tudunk-e adni?
Ha sosem mondjuk ki, ha magunknak sem fogalmazzuk meg, tudattalanul akkor is mindenki fejében él az elképzelés arról, mi jár neki, és mivel tartozik másoknak, legfőképp a hozzá legközelebb állóknak. Böszörményi Nagy Iván például főkönyvnek nevezi ezt a mérleget, aminek egyik oldalán tartozások, másik oldalán követelések vannak. Ezek a tartozások, követelések állhatnak odafigyelésből, minőségi időből, valaki mellett kiállásból vagy akár anyagiakból, azaz minden szerepel ebben, amit egymásnak adunk.
Egyszer azt mondta egy terapeuta, ha összeházasodik egy fiatal nő, akinek ez az első kapcsolata, és egy idős férfi, aki életében a nő már a sokadik, akkor jogos a gyémántgyűrű és nercbunda, mert ez egyenlíti ki, hogy különböző helyet foglalnak el a másik életében. A gondolat hátterében ott volt az is, hogy egy sokadik párkapcsolat nem lehet olyan fontos, mint az első, ezt persze akár vitathatnánk. De abban van igazság, hogy sokféle eleme van annak, amit akár párkapcsolatban, akár szülő-gyerek kapcsolatban nyújthatunk egymásnak, és ha úgy érezzük, például érzelmi téren deficitesek vagyunk, megpróbálhatunk anyagi téren kompenzálni. Gondoljunk az elfoglalt, gyermeküket alig ismerő, mégis elkényeztető szülőkre!
Érdekes kérdés, hogy vajon mindig jogos-e, ha a gyerek (akár utólag, felnőttként) úgy érzi, valamit nem kapott meg, amire szüksége lett volna, mondjuk nem kapott elég figyelmet, szeretet. És indokolt-e a szülő érzése, ha bűntudat gyötri, fáradtság, energiahiány miatt nincs eléggé jelen a gyerek életében, nem játszik vele eleget, nem figyel eléggé.
Mindkettőnek lehet igaza
Nehéz kérdés, mert fontos, hogy mit érzünk, és fontos, milyen választ adunk ezekre a kérdésekre, de nincs megbízható kapaszkodó, ami megmutatná, mi sok, mi kevés. Mikor egy egyedül maradt anya éjjel-nappal dolgozik, hogy étel kerüljön az asztalra, talán azt érzi, mindent odaad az utolsó cseppig, és jogos az érzése. Ha eközben a gyerek szenved, mert ez az anya nem ül le mesélni neki, rajzolni vele, azaz kapcsolati szempontból elérhetetlen, az ő érzése is jogos, hogy nem kapja meg, amire szüksége lenne. (Talán még úgy sem túlzás fogalmazni: ami járna neki.)
Objektív mérce nincs, annál is kevésbé van, mert nagyon különbözhetnek a gyerekek, hogy mit, mennyit igényelnek, és ez időszakonként is változhat. Okozhat sérelmet egy kapcsolatban, hogy a gyermek érzékenyebb időszakát éli, és több gyengédségre vágyna, de ezt a szülő nem veszi észre, vagy nem tudja megadni. Esetleg épp ellenkezőleg értelmezi a jeleket, tipikus példa erre a kamaszok tüskéssége, amit könnyű úgy érteni „hagyj békén!” (hiszen ez el is hangzik), holott a valódi üzenet: „össze vagyok zavarodva, adj teret, de jelezd az eddiginél még sokkal többször, hogy feltétel nélkül szeretsz, elfogadsz, mellettem állsz!” – hát ez így nem hangzik el.
Van egy félreértés, amibe egyes szülők beleesnek. Azt hiszik, amit a gyereknek adnak (törődés és anyagiak), tartozást képeznek, és majd egyszer vissza kell kapniuk tőle. Ennek vannak fokozatai: van, aki csak arra gondol, ha megszorulna, a gyereknek kell őt kisegítenie, van, aki úgy véli, egész életével, gondolkodásával tartozik neki a gyerek, azaz egyfajta érzelmi rabszolgaként tekint rá. Ezek a szülők várják el, hogy olyan vőt, menyet hozzon a házhoz a gyerek, aki nekik is tetszik, ne költözzön túl messzire, és negyven évesen is járjon vissza a kerti munkákba besegíteni, és még sorolhatnánk a tipikus elvárásokat. Az indok pedig az, hogy hiszen ő évtizedeket áldozott az életéből a gyerekre
Erre eszünkbe juthat válaszul a butuska mondás: „nem én kértem, hogy megszülessek!”. Butuska, mert aki ezt mondja, azért mégis igényt tart az életére, ám annyi igazság van benne, hogy a szülő-gyerek kapcsolat nem kölcsönös. A szülő eldönti, hogy vállalja, szeretné mindazt, ami a gyerekneveléssel jár, és ad, ad és ad.
De ez nem kölcsön, hanem adomány. És persze reménykedik, hogyha eleget adott, akkor egészséges lelkű, szeretetre képes ember válik a gyerekéből, aki továbbadja majd a saját gyerekeinek, amit tőle kapott. De a szülői törődés valóban a szülő önkéntes, egyirányú vállalása, amit nem kért senki sem, nem ígérte senki, hogy megadja. Persze reménykedünk benne, hogy nem hiábavaló a sok fáradtság, de hogy pontosan mikor és hogyan érik meg a gyümölcse, az meglepetés lesz, és nem biztos, hogy egybeesik a várakozásainkkal.
