Ha az indulat mögött a külvilágnak való megfelelés áll, valójában mást választottunk a gyerek helyett - véli a Dívány pszichológusa.
Szülőként aligha kerülhetők ki teljesen az olyan helyzetek, mikor apa vagy anya két tűz közé kerül. Az egyik oldalon ott a gyerek, és ahogy meggyőződése szerint viselkedne vele, a másik oldalon, amit a környezet elvár az adott helyzetben. Ha elméleti felvetésként merül ez fel, ki ne mondaná: a gyerek a fontos, nem érdekel, mások mit gondolnak!
Aztán jönnek olyan élethelyzetek, mikor kiderül: a szülő ezekben tulajdonképpen a gyerek és a gyerek között választ. Nem egyértelmű, mi a jobb neki: ha azt teszi, ami szerinte helyes, de ezzel esetleg konfliktusokat generál, aminek a gyerek is megissza a levét, vagy ha megjátssza magát a békesség kedvéért.
Konkrét példán keresztül láthatóbb a dilemma. Nórának aktív, melegszívű, de öntudatos gyermeke van, aki három éves korának megfelelően szereti, ha birtokolhatja a tárgyakat, és ha irányíthat. Játszótéren, játszóházban kétféle eset fordul elő. Az egyik, hogy hasonló domináns gyerekekkel találkozik, ilyenkor elindul valamiféle harc, hogy kié legyen a dömper, ki mondja meg, merre futhat a vonatpálya. Másik, mikor szelídebb, passzívabb gyerekekkel akad össze, olyankor bizony ő irányít, amit vagy jól visel a csemete és behódol, vagy elmegy a kedve a játéktól, és a szülőknél keres menedéket.
A hasonló temperamentumú gyerekek társaságában mindig mérlegelni kell, mennyire avatkozzon be annak függvényében, hogy hogyan kezeli a helyzetet a másik szülő. Nóra szíve szerint hagyná, hadd meccseljék le a vitás ügyeket egymás között. Van ebben lustaság is: ha már másokkal játszik a gyerek, hadd dőljön egy kicsit hátra, de valóban nem is hiszi, hogy minden „most ki játszhat a piros mozdonnyal” típusú kérdésben szükséges lenne bíráskodnia.
Viszont ha a másik szülő sokszor inti a gyerekét, hogy oda kell adni, nem szabad elvenni stb., akkor zavaróvá válik az aránytalanság, kényelmetlenül kezdi érezni magát, mert úgy érzi, neki is illik az övére rászólni.
Még nehezebb a helyzet, ha a játszótárs bátortalanabb, szelídebb. A homokozóban volt egy kis asztal közös játékeszközökkel. Nóra kisfia és egy bátortalan kislány játszott ott, pontosabban Nóra gyermeke lelkesen játszott, rendezkedett, a kislány meg csak állt. Talán nem érezte, neki is jut tér, talán inkább nézelődni volt kedve. Nem látszott, hogy rosszul érezné magát, de nem szállt be. Nem akart vagy nem mert, kérdéses volt. Egyre feltűnőbb volt a kontraszt, és mikor a kisfiú elkezdte utasítgatni a lányt, hogy most menjen arrébb, mert útban van, Nóra alapvetően úgy gondolta, a másik gyerek is tehet lépéseket, ha beszállna a játékba, de mégis szeretett volna egy kicsit segíteni neki, ezért félig tréfásan rászólt a sajátjára, hogy „na, ne terrorizáld a kislányt!”. Mire a lány apukája helyeslően bólogatott, hogy „hát igen”, amin igencsak meglepődött Nóra, mert a szülők közötti színészkedés íratlan szabályai azt diktálnák, mindenki a saját csemetéje rovására túloz, és ahogy ő is megtette, a szülőtárstól is ugyanezt várta. Mondjuk egy olyan mondatot, hogy „jaj, ugyan, az én kislányom ilyen kis bátortalan, nem a ti hibátok”.
De vajon miért mondunk olyat, amit nem is gondolunk, és miért várjuk a másik szülőtől ugyanezt? Miért természetes, hogyha valaki úgy tesz, mintha problémát látna csemetéje viselkedésében, mikor esetleg épp a másik gyereket látja problémásnak? Kinek-kinek megvan a maga indoka, de a legfőbb az lehet, hogy a gyermek érdekében szeretnénk kellemes, súrlódásmentes helyzeteket teremteni. Ha néha vigyázunk a barátok gyerekeire, és ők is a mieinkre, azt akarjuk, hogy ne legyenek sérelmek, kedveljék a csemeténket, és akkor is bánjanak velük jól, ha épp nem látjuk.
A másik szempont, hogy az ember maga is bizonytalan, felmerül benne, vajon tényleg helyénvaló-e, ahogy gyermeke viselkedik. Aki simulékony, könnyebben zsebelhet be pozitív visszajelzéseket a környezetétől. Talán Nóra mondata mögött is volt ilyen tudattalan szándék, szerette volna hallani attól az apukától, hogy rendjén van kisfia viselkedése, ezért is csalódott, hogy épp az ellenkezőjét kapta.
Aztán lehetnek olyan nevelési elvek, amikről tudható, a többség másképp vélekedik. Ez azonban nem jelenti, hogy a szülő arra vágyik, nap mint nap felvegye a kesztyűt, és szembesüljön, mások marslakónak nézik, amiért így gondolkodik. Ezért inkább tompít rajta. Mondjuk úgy gondolja, a gyereknek jó, ha kiüvöltözheti magát, kell is a tüdejének, és különben is azért mennek a szabadba, hogy szabadon legyen. De a világ konszolidáltabb része nem szereti az üvöltöző gyerekeket, és ha látja másokon a rosszalló pillantásokat, inkább rászól az övére, hogy kicsit halkabban.
Van ennek olyan módja, amitől nem sérül a kapcsolat. Rendjén van, ha a szülő nem szeretne minden pillanatban harcolni másokkal szemben, és valami középutas megoldást választ, ami mindenkinek megfelel. Ha a harsogó gyerekre kedvesen szól rá a szülő, és nem az érződik a mondatból, hogy szégyelli őt, haragszik rá, hanem csupán egy kérés, akkor a gyerek lelkében nem fog zavart kelteni, hogy most ezt kérik tőle, noha máskor szabad a kiabálás.
De ha a szülő annyira azonosul a lesújtó szempárokkal, hogy abban a pillanatban maga is úgy érzi, valami rosszat tett a gyerek, és ez az indulat jelenik meg a feddésben, akkor az nem tesz jót a kapcsolatnak. Egyfelől elbizonytalanítja a gyereket: miért haragszik anya, apa azért, amiért máskor nem? Másfelől érzi, hogy az indulat mögött a külvilágnak való megfelelés áll, az az üzenet, hogy „ne hozz minket kínos helyzetbe!”. Azaz valóban mást választottunk a gyerek helyett.
Talán épp ez igazíthat el abban, árt-e most egy kis megjátszás: kinek az érdekében teszem? A gyerekében, hogy megmaradjon a jó hangulat, elkerüljünk valamilyen konfliktust, vagy a magaméban, hogy ne kelljen szégyenkeznem? Mert ha az utóbbi a válasz, abban nem a gyermek feladata segíteni, azt a szülőnek magában kell megoldania.
