Van valamiféle törésvonal a gyerekesek és a gyerektelenek között? Lehet, hogy nincs, csak bennünk nincs helyrerakva valami ezzel kapcsolatban.
Még ha nem is érzékeli mindenki így, időről időre felvetődik, hogy mintha lenne valamiféle törésvonal a gyerekesek és a gyerektelenek között. Van, akit gyermektelenként sért, ha rákérdeznek, miért nem akar gyereket, vagy egyértelműnek véve, hogy mindenki akar, azt firtatják, mikor lesz már. Ezzel szemben a gyermeket vállalók olykor azt élik meg, nem a legszerencsésebb módon viszonyulnak hozzájuk. Például helytelenítő tekinteteket kapnak, ha a gyerekük nem mini úriember, úrinő módjára viselkedik. Máskor furcsán néznek rájuk, ha nem minden időt a gyerekkel töltenek, például kisgyerekes anyaként csatlakoznak az éjszakai bulizáshoz. Szóval akár van gyermeke, akár nincs az embernek, érezheti, hogy a „másik oldal” nem eléggé érti meg.
Vannak egyértelmű esetek, mikor valóban a külvilág viselkedésében kell keresni a problémát. Ha a nyolc hónapos várandósnak nem adják át a helyet, vagy a szándéka ellenére gyermektelent hetente megkérdezik: „na, és te mikor fogsz már babázni?”, akkor nem hiszem, hogy az érintettben kell keresni a magyarázatot. Vannak gesztusok (vagy éppen azok hiánya), amik bántóak, akárhonnan nézzük. Ám ha valaki általánosságban úgy érzi, összeesküdött ellene a világ, vagy legalábbis annak gyermekes, vagy ellenkezőleg: gyermektelen része, akkor érdemes elgondolkodni, van-e e mögött valami speciális érzékenység.
Hogy mennyire érzékeny valaki az ilyen impulzusokra, az nagyban függ attól, hogy ő maga mennyire érzi jól magát a szerepében. Nem ritka, hogy a belső elégedetlenség, bizonytalanság kivetül a környezetre, és úgy éli meg az ember, mintha benne minden rendben lenne, csak sajnos a sok undok, tapintatlan, intoleráns ember nem engedi, hogy igazán jól érezhesse magát a bőrében. Ha ez az ember alapélménye, érdemes elgondolkodnia, mi van e mögött.
Alapvető kiindulópont, hogy saját akaratából alakult-e úgy, hogy nincs gyereke, illetve, akinek van, valóban a gyermek miatt akart gyermeket, vagy például a kiüresedő kapcsolat megjavítását várta tőle? Utóbbi sosem valósul meg, mert az első gyermek megszületése önmagában is krízis, ami egy erős kapcsolatot is próbára tesz.
Aztán van, aki vágyott a gyermekre, de mégsem úgy alakult minden, ahogy tervezte, ezért nem érzi jól magát a szülői szerepben. Ennek ezer oka lehet, kezdve onnan, hogy nem kap elég megerősítést a párjától, azon keresztül, hogy nincs elég ideje fontos dolgokra, egészen odáig, hogy nem érzi magát elég talpraesett anyának vagy apának. Ha az ember napjait ez a lelkiállapot, ez a rossz közérzet uralja, amibe akár sértettség is vegyülhet, könnyen elképzelhetjük, hogy a tágabb környezetet is ellenségesnek látja.
Innentől kezdve, ha a gyerek hangoskodik a villamoson, és erre valaki kicsit barátságtalanabbul pillant oda, aligha tud nagyvonalúan arra gondolni a szülő, hogy talán csak rossz napja van az illetőnek, esetleg fáj a feje, sőt, talán tényleg egy kicsit túl hangos volt a csemete. Hanem a pillantás felér egy késdöféssel, mert megerősíti, amit egyébként is érzett az anya vagy apa: hogy valami nincs rendben. Például, hogy lám, mások szerint sem elég jó szülő, hiszen az idegeneknek is feltűnik, hogy nem sikerült megnevelnie a gyereket. Vagy, ha nem annyira önmarcangoló típus, hanem hajlamos kifelé fordítani a feszültséget, akkor lám, az emberek tényleg undokok a kisgyerekesekkel, és képtelenek tolerálni a sajátosságaikat.
Igaz, ez a szülő ugyanúgy találkozik pozitív élményekkel, de ezek nincsenek összhangban eredeti lelkiállapotával, így a feledés homályába vesznek, vagy a szabályt erősítő kivételek közé sorolódnak.
Hasonló a helyzet azokkal, akiknek nincs gyerekük. Nagyon különbözőképp cseng a kérdés „és te szeretnél majd gyereket?”, ha az embernek problémája van a témával, és ha nincs. Utóbbi esetben ez egy semleges érdeklődés, míg előbbi helyzetben tapintatlan vájkálás. Ha valaki épp a sokadik sikertelen lombikkezelés után hallja a kérdést, érthető, hogy miért esik rosszul.
Ám, ha valaki nem akar gyereket, de mégis hideglelést kap a kérdéstől, érdemes elgondolkodnia, hogy miért. Talán úgy érzi, az ő teljesítményét nem eléggé értékelik ahhoz képest, hogy valakinek gyereke van, és olyasmiről akarnak vele beszélni, ami nincs, ahelyett, hogy azon lenne a hangsúly, ami van. Vagy elvárást hall ki belőle, mintha azt gondolná a társadalom, hogy azzal, akinek nincs gyereke, valami baj van.
Biztos van, aki így gondolkodik, de egyfelől ez az idézett kérdésben önmagában nincs benne, másfelől az ember megszokja, hogy bizonyos kérdésekben nem mindenki van vele közös platformon, például nem mindenki szavaz arra a pártra, amire ő, vagy követi azt a vallást, amit ő, ez mégsem különösebben zavarja. Ha épp ez a téma érinti érzékenyen, az azt jelenti, hogy valami még saját magában nincs helyrerakva ezzel kapcsolatban.
Mindenkit érnek kellemes és kínos élmények, akár gyermekkel, akár gyerek nélkül éli az életét. De ha az ember jól érzi magát a szerepében, ezek kezelhetőek. Ha valaki tartósan úgy érzi, összeesküdött ellene a világ, érdemes megkérdeznie magát, vajon ő jóban van-e magával.
