Talán a legértelmetlenebb könyvet találtuk meg. Vagy nem. Szavazzák meg önök, mi nem tudtuk eldönteni.
Szerkeszőségi listánkon hatalmas vita bontakozott ki, vajon a legfölöslegesebb könyv-e ez, amit valaha kinyomtattak? Ügyes marketingfogás? A kreatív gondolkodás gyilkosa? Vagy egy szuper eszköz, ami jó tippeket ad?
A szóbanforgó meglehetősen drága kiadvány legózási ötletekkel szolgál a tanácstalanoknak, mit lehet építeni a legóból.
Kollegánk, Marci azzal érvelt listán, hogy "hát a legózasnak nem pont az a lényege, hogy nem kell tippeket adni hozzá, hanem mindenki csinálja úgy, ahogy szeretné? Hogy fejlődjön a kreativitás, ha szabásminta van hozzá? És hogy adod oda? Tessék kisfiam, a legózáshoz is hülye vagy? Ráadásul akciósan öt rugó. Zseni ez a faszi, csinálok is egy könyvet Így kell helyesen firkalni címmel..."
Bence egészen speciálisan viszonyult a legózáshoz kisfiúként. "Gyerekkoromban iszonyatosan sokat legóztam, de mindig utáltam, ha odajött valaki, és elkezdte, hogy na most építsünk egy ezt vagy azt, mert én csak azt szerettem építeni, ami a legódobozhoz tartozó kisfüzetben ott volt, és lépésről lépésre le is volt írva, hogy hogyan kell megépíteni. Malom volt meg helikopter, gyakorlatilag csak ezt a kettőt építettem, a többi lehetőség nem tetszett annyira. Saját kútfőből soha nem építettem. Az volt egy délutáni program, hogy elővettem a legót, megépítettem a malmot (az Óz meselemez hallgatása közben), aztán amikor kész lett a malom, rögtön szét is szedtem, eltettem az összes legódarabot a neki való rekeszbe a dobozban és visszatettem a dobozt a polcra.
Most, hogy belegondolok, egyáltalán nem szerettem a kreatív játékokat soha, főleg minél kisebb voltam, annál kevésbé. A papás-mamásszerű szerepjátékot soha nem szerettem, ahol nekem kellett fejből alakítani valami szerepet. az olyan játékokat szerettem, ahol megvoltak a szabályok (pl. társasjáték, ipi-apacs, kirakós, stb.) és aszerint kellett játszani. Egyáltalán nem biztos, hogy a nagy parttalanság az üdvözítő minden gyerektípus számára. Így visszatekintve úgy érzem, hogy nekem a legózás inkább rítus volt, mint játék".
Juli nem értett egyet a felvetéssel, és úgy gondolta, a kevésbé kreatív gyerekeknek is lehet segíteni, viszont nem mulasztotta el megjegyezni, hogy valószínűleg Bence volt az első (és egyetlen) gyerek a történelemben, aki elpakolta a legóit. A saját dobozukba.
Egy comingout részemről: kislányként sok legóm volt, viszont elképesztően béna voltam legózásban. A nagy csatahajókat meg helikoptereket sosem tudtam összerakni a használati utasítás segítségével, ha apukám segített, akkor nem szedtem szét őket. Egy darabig. Aztán persze igen, és a részeik bekeveredtek a nagy legósdobozba, és soha többet nem volt esélyem rá, hogy újra helikopert vagy csatahajót építsek belőlük.
A nagy legósdoboz tartalmából kizárólag házakat építettem, jellemzően lőrésszerű ablakokkal és miniajtókkal, a ház mindig túl kicsi volt ahhoz, hogy akármi rendesen beleférjen, az ajtókon nem fért be a kezem, a háztetőépítést pedig sosem sikerült értékelhetően megoldanom. Szóval nekem talán jól jött volna egy legóskönyv, de lehet, hogy menthetetlenül béna vagyok, és az sem számított volna.
Menő, vagy ciki a legóskönyv? Megöli a kreativitást? Akkor nyomjon cikit! Ha viszont úgy véli, miért ne lehetne ötleteket adni, szavazzon a menőre!
